Médiaegyensúly, vagy amit akartok

Mikes Kelemen levelet kap. Meglepő fordulat. Ennél tán csak az lenne meghökkentőbb, ha a nem várt episztola a címzettől, a kedves, nem létező nénjétől érkezne, de persze nem tőle jön. Eddig Kerényi Imre sem számíthatott válaszra, bár ő sorait nagyon is valóságos személyeknek adresszálta. Még mielőtt az érintettektől felelet érkezne: nyílt levél Kerényi Imrének.
Kedves Imre! Ismerjük egymást egy ideje. Éveket magázódtunk át, szépen, kimérten, ahogy illik, ahogy mifelénk szokás, meg ahogy célszerű is. No igen, nekem még úgy tanították, jobb, ha az ember nem merül bele ebbe az össznépi bratyizásba, tegezve csak sértegetni lehet, na de úgy igazából megmondani a magunkét nemigen. Arra alkalmasabb ez a kissé avíttas, távolságtartóbb formula.
Tehát: Imre, miféle csacskaságokat írogat itt össze? Hogy Friderikusz Sándor korunk hőse lehetett volna csupán attól, hogy tévéelnökként maga mellé vesz két műsorkészítő alelnököt? Egyet innen, egyet onnan – idézem önt –, és kész. Hogy Gyárfás Tamásról, ha kirúgja néhány baloldali kérdezőemberét, és helyettük jobboldaliakat hív, a kései lexikonok majd így emlékeznek meg: „kitakarította Augiász istállóját, és megkezdte a magyar ugaron az árkok betemetését”? Hogy Fásy Ádámnak pénze ugyan nem kell, de médiájával átsorakozhat?
Meredek gondolatok ezek, kedves Imre. Az a nézet húzódik meg a hátterükben, hogy a magyarországi baloldali médiahegemónia által teremtett torz világkép úgy változtatható meg, ha hasonló módszerekkel operáló médiaszemélyiségek képviselhetik az ellenoldal álláspontját is.
Imre, ön téved. A baloldalinak nevezett újságírókkal nem az a fő gond, hogy baloldaliak, hanem hogy nem újságírók. Elfelejtették – ha egyáltalán tudták valamikor – a szakmájukat. Már rég nem a történésekkel, azok hátterével törődnek, hanem elsősorban magukkal. Ők a hírek és a hírnökök. Működésük nem közelebb hozza, hanem eltakarja előlünk a létező világot.
A magyar médián elsősorban nem a kiegyensúlyozottságot kell számon kérni, hanem az igazságot. Az igazsághoz pedig egy centivel sem jutunk közelebb, ha sztereóban halljuk a kommentáráradatot. Bukik a matematika. Két féligazságból nem lesz egy egész. S hogy mi az igazság? No látja, ennek kutatása adatott feladatul minden tollat ragadónak, s nem az, hogy különféle médiaguruknak, alguruknak, álguruknak és színre-szóra dühbe gurulóknak burkolt felajánlkozásokat tegyen.
Vegyük például a maga által átsorakozásra felszólított Fásy Ádám esetét. Addig jó, Imre, míg nyolcadrangú népszínművek díszleteiből és egy Barbie-ház berendezéséből összetákolt stúdiójában nagyon fontos, ám nagyon érdektelen kormány közeli személyiségeket faggat azzal az ötven szóval, amit a magyar nyelvből elsajátított, s majd akkor kezdek el aggódni, mi több, reszketni, ha szívünkhöz közel álló politikusok is megfontolt, szabatos válaszokat adnak bárgyú kérdéseire, amelyeket porcelánbaba arcocskájára pingált rózsaszín, húsos ajkaival formál, miközben tömpe kis kezeivel hadonászik hozzá. Nem, erre az átsorakozásra semmi szükség, ellenben valaki végre megkérdezhetné, hogy a képernyőre kerüléshez miért nem kell semmiféle tudás, tehetség, miért nem kell hozzá képzettséget, képesítést szerezni vagy legalább egy buszbérletet vagy valamit, hogy miért az egyetlen feltétel: elfáradni a kasszához, s becsengetni a főműsoridő díját, s aztán tetszés szerint rombolható a közízlés, rongálható nyelvünk és minden más. Imre, ezen a kiegyensúlyozás nem segít.
Annak felismeréséhez, kedves Imre, hogy gondolatai rossz vágányon zakatolnak, eljuthatunk úgy is, ha a kérdéshez a politikai haszon oldaláról közelítünk. A választások elvesztését – amely önben is kiváltotta a mostani aktivitást – nem a politikai műsoroknak köszönhetjük elsősorban, hanem a bóvlifolyamnak s közönségüknek. Erre az ön módszere milyen megoldást kínál? Pongó mellé Ellenpongó? Nem hiszem, hogy ez célravezető lenne. Nem gondolom, hogy a manipulálás boszorkánykonyháiban bármekkora szerepet is követelni kéne. Azt viszont gondolom, hogy minél több embert le kellene választani a manipuláció műhelyeiről. Hogy ez média nélkül hogyan megy majd? Nehezen, Imre, nehezen, de két és fél millió ember a bizonyíték rá, hogy nem teljesen lehetetlen. Sőt, más út nincs is nagyon. Ez az igazi feladat, s szükség van hozzá mindenkire, többek közt a frappáns és ellenállhatatlan, a célt szem elől nem tévesztő Kerényi Imrére, aki nem azzal fecséreli el drága idejét, hogy kirekesztett újságírók és publicisták érdekében lobbizik.
Ha egyetlen célunk ez, akkor most adjuk föl, Imre. Tizenöt esztendeje ment erre rá az országnak. A magyar médiaháború a közhiedelemmel ellentétben nem egyszerűen arról szólt, nem egyszerűen arról szól ugyanis, hogy a politika rá akar terpeszkedni a tömegtájékoztatásra, hanem inkább ellenkezőleg, különféle értelmiségi csoportok – a fogalmat a lehető legtágabban értelmezve – kreáltak saját egzisztenciális küzdelmükből politikai harcot. Ez lett belőle.
Postscriptum. És azzal a sokat emlegetett eurokonformitással is baj van. Higgye el, Imre, az európai médiumokat birtoklóknak kiválóan megfelel a hazai leosztás. Nagyobb és veszélyesebb erők vannak a háttérben, mint a maga kedvenc médiafigurái, azok, akiknek hétről hétre leveleket küldözget. Ők csak kisinasok, a Disznófejűvel meg úgysem tud megegyezni.

A szerző történész, önkormányzati képviselő