Nyár, öngól után

Nyár van, hagyni kellene a politikát a fenébe. Helyette órákon át gyalogolni a Balatonban, utána hűvös árnyékban, lassú kortyokkal hasonlítani össze az igazi Traubit a valódival. Vagy leutazni a palicsi fürdőre, hegyet mászni a Hargitán, bámulni a romlásában is gyönyörű munkácsi várat. Civilnek kellene lenni végre, ha hagynák.
De nem hagyják. Pártunk és kormányunk mindent megtesz annak érdekében, hogy keserű szájízt adjon a nyaraláshoz. Beérett ugyanis Kovács külügyér merjünk kicsik lenni programja, immár kellően kicsik és megalázottak vagyunk, lassan ideje újat alkotni. A spórolás és nadrágszíjhúzás jegyében nyugodtan rövidítsük le a jelszót, hiszen lassan a Merjünk lenni! direktíva is aktuálisabb lesz, mint valaha.
A dolog kezdődött azzal, hogy a legutóbbi Máért-on a határon túli magyarok legitim szervezeteinek torkán lenyomták a kedvezménytörvény módosításának szocialista-liberális féle forgatókönyvét és elveit. Az erő politikája nem érvényesült tökéletesen (két szervezet ellenállt), de ezt egy matematikai bűvészmutatvánnyal próbálták korrigálni, mondván, hogy a határon túli magyarok kilencvennyolc százalékát képviselő szervezetek bólintottak (ki számolta ki az arányt és milyen alapon?). Az Országgyűlés százkilencvenöt igen szavazattal – százhetvenhárom nem ellenében – elfogadta az új verziót, az ellenzéki módosító javaslatokat nem vették figyelembe. Az „euro- és szomszédkonform” törvényről mára aztán kiderült, csak a szomszédok és az EU nem fogadja el, különben semmi probléma vele.
Mi volt az értelme az egésznek? Ha leltárt készítünk az Orbán-kormány idején tapasztalt állapotról és azt összehasonlítjuk a maival, érdekes a végeredmény: akkor Romániával nem volt gond az Orbán–Nastase-paktumnak köszönhetően (és az MSZP által jósolt huszonhárommillió román munkavállaló sem állt sorban Ártándnál), a szlovák fél tiltakozott, az EU módosítást javasolt. A határon túli magyarok pedig úgy érezték, hogy végre az anyaországban is számolnak velük, sok évtizedes mellőzés után újra a magyar nemzethez tartozónak érezhetik magukat. Kovács külügyminiszter áldásos ténykedése nyomán a románok nem fogadják el a módosítást, Dzurinda a törvényről már hallani sem akar, az EU további módosítást javasol, a határon túli magyarok pedig megint gazdagabbak lettek egy csalódással. Ahogy a Hargita Népe napilap jegyzetírója fogalmazott: „a nem annyira rólunk, mint inkább a szomszédok megnyugtatására szóló módosítás egyáltalán nem nyugtatta meg az ellenzőket, ráadásul minket is megbántott”.
Egy kormánybarát napilap tegnapi vezércikkében azt írja: „nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a magyar kedvezménytörvény kitartó elutasítása a szomszédos országok részéről inkább aktuális belpolitikai célokkal függ össze. Ezt Kovács Lászlóék eddig nem vették észre? Nem tudták felfogni, hogy a szomszédok »pozitív diszkriminációellenes« retorikája mögött a »dögöljön meg a szomszéd kecskéje is« típusú indulatok bújnak meg?” Kollégánk jól látja lényeget: „az Orbán- és a Medgyessy-kormány egyaránt küszködött a szomszédok elutasító magatartásával, a fő különbség az volt, hogy az Orbán-kormány azt mondta, megcsináljuk a szomszédok ellenére is, a Medgyessy-kormány azt, hogy mindenáron meg kell egyezni a szomszédokkal.”
Már tudjuk: az utóbbi stratégia nem működik, a szomszédokkal nem lehet megegyezni. Úgy végképp nem, hogy előtte megüzenjük nekik: mi a merjünk kicsik lenni program jegyében roppant nyitottak vagyunk önmagunk szembeköpésére is. A szomszédaink természetesen értenek a szóból, és teljes győzelemre játszanak a fegyvereit önként eldobáló ellenféllel szemben – az ő szempontjukból ez teljességgel érthető, valószínűleg magunk is így játszanánk, ha nálunk nem a Kovács–Medgyessy-tandem lenne hatalmon.
Magyarnak lenni – sajnos – újra nem túl jó érzés a Kárpát-medencében. Erdélyben például tizenhárom esztendőnyi demokrácia után is csak ott tartunk a leglényegesebb területeken (gazdasági és kulturális autonómia, alkotmányos jogok, egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása), mint a változások hajnalán. Bár Markó Béla nyilatkozata szerint az RMDSZ-t nem érte váratlanul, hogy elutasítják azt a javaslatát, amely szerint Románia nemzetállamként történő meghatározása kerüljön ki az ország alkotmányából, azért bicskanyitogató tény, hogy legalább másfél millió magyarral (a romákról, szászokról, tatárokról és más nemzetiségekről most nem is beszélve) nem számol a román törvényhozás. Miközben a román hadsereg tervezett reformja során alakulatokat számolnak fel és ezreket bocsátanak el, Székelyföldön növelni fogják a katonák számát. Sorin Frunzaverde védelmi miniszter és Mircea Chelaru vezérkari főnök szerint a jövőt nem lehet a feszültségekre és a múltra építeni, hanem a türelemre és a megbékélésre – ennek jegyében újabb kaszárnyákat építenek, és növelik Hargita és Kovászna megyékben a katonai jelenlétet, mert „Románia azt várja az etnikumokhoz tartozóktól, hogy tartsák tiszteletben a jogállamot, mondjanak le a szélsőségekről és a szeparatizmusról, mert a háborút nem lehet szavakkal és szándékokkal megelőzni”.
Mi a megoldás a kialakult helyzetre? Hagyjuk magunkon eltespedni a honfibút, netán csömöröljünk meg végleg a politikától? Tüntessünk a Parlament előtt, vagy menjünk panaszra Európához, hátha végre minket is meghallgat valaki?
Nyár van, nyaralni kéne. Elvinni a gyereket Erdélybe, megkóstolni vele az ordás palacsintát a Kalibáskőnél, Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Aztán jövő szombaton felmenni a Csíksomlyó fölötti dombra, hogy a százezres tömegben megnézzük az István, a királyt az eredetihez hasonló szereposztásban. Ellátogatni a Felvidékre, megnézni az egykori néptáncos Katona Pista jurtasátrait Martoson, vagy nagyokat beszélgetni Hertelendifalva székelyeivel Belgrád alatt, akik szerint a legdélebbre szakadt magyarság azért maradhatott meg, mert rájöttek, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk. Személyes kapcsolatokat kiépíteni minden régióban, elhinni azt, hogy a határon túli magyarok körében is lehet legalább olyan tartalmasan nyaralni, mint „spanyolban” vagy „görögben”.
A tényeket nem feledve – feleslegesen vonultunk vissza egy olyan magaslatról, amely már a miénk volt – merjünk civilek is lenni egy ideig. Elveszett a státustörvény (mert elveszett), de ne hagyjuk magunkat elnyeletni a politika mocsarával. Éljünk egy kicsit abban a világban, amelyben nincsenek Nastasék és Dzurindák, csak Jánosok, Ioanok és Janok Gyimesből, Pancsováról és Rimaszombatról. És rotyogó túrós puliszkák, lángon sütött csevapcsicsák, tornácfáji borok, méregerős szilvapálinka, hűvös vizű Szent Anna-tó, medveles és hegyi pisztráng.
A politika pedig ráér – van még három évünk a hétköznapokra.