Tűz az égből

Kicsoda a Szentlélek? A többség számára ez évente egyszeri, piros betűs kérdés. Ha úgy gondoljuk, hogy mégsem lehet valamiféle kóboráram, amely kijön Németh Sándor kezéből, és hanyatt vágja az embert, akkor érdemes úgy kezdeni a Szentháromságról való gondolkozásunkat, hogy elfogadjuk: ez egy titok. Így látták ezt a bibliaíró emberek, majd az egyházatyák is. De a reformátorok sem erről vitatkoztak.

„Nem gondolhatok úgy az egyre, hogy azonnal körül ne venne
a három ragyogása, és nem tudom a hármat
úgy megkülönböztetni, hogy azonnal vissza ne kellene térnem
az egyhez.” (Nazianzi Gergely)

„A titok nagysága figyelmeztet bennünket, hogy a legnagyobb
tiszteletet és józanságot kell tanúsítanunk,
amikor ezt vizsgáljuk.” (Kálvin János)

„A Szentlélek a lábatokban van!” (Németh Sándor)

Pünkösd a Szentlélek kiáradásának napja. Ha egy pünkösdistát kérdezünk meg a dolog mibenlétéről, azt mondja majd: álljunk be a keze alá, mondjunk el egy imát, és leszáll reánk a Szentlélek, mint ama régi szép napon Jeruzsálemben. És kezdhetünk idegen nyelveken beszélni mindenféle tanfolyam nélkül. Továbbá kígyón-skorpión tapodunk, ördögöt űzünk, betegeket gyógyítunk, gazdagok és egészségesek leszünk. Akkor majd megtudjuk, hol lakik a Szentlélek.
Ha nincs Isten, az egész kérdés nem számít. De ha van, akkor kezdet és vég nélküli, mindenütt jelen levő, abszolút és mindenható, ami ránk nem mondható el, ha némely honatyának támadnak is efféle allűrjei. A titkok Istenéi – így a Szentírás –, a kijelentett dolgok pedig a mieink; tehát akad valami a mi bipoláris elménk számára is.
A szentháromságtan keresztény sajátság, ezért a többi monoteista vallás, az iszlám és a judaizmus sem tud mit kezdeni vele. A leggyakoribb vád részükről éppen az, hogy a keresztények három istenben hisznek egy helyett. Pedig az ökumenikus Apostoli hitvallás, közismert nevén hiszekegy így kezdődik: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.” Szent Ágoston azt állította, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek nevek a személyek egymáshoz való kölcsönös viszonyát jelzik, és nem fejezik ki a lényegüket, amely szerint egyek. Kálvin, „a Szentlélek teológusa” 1559-ben írt Institutiójában ezzel egyetértve írja: Isten a maga egy voltát úgy jelenti ki, hogy egyúttal engedi, hogy őt három világosan megkülönböztethető személyben szemlélhessük.
Az Atyát teremtő, fenntartó, gondviselő, valamint ítélő szerepben mutatja be a bibliai hagyomány. Ő alkotta az embert, aki azonban Ádám személyében a paradicsomban engedetlenné vált – inkább hallgatva a kísértőre, mint teremtőjére. Ez volt az első bűn, az ősbűn. Kitűnik, hogy bűnön nem egyszerűen szociális-etikai vagy büntetőjogi fogalmat kell értenünk, hanem az Istenbe vetett bizalom megvonását vagy megtagadását. Az Atya etikai törvényszerűségekkel együtt alkotta meg a világegyetemet, s eszerint a bűn büntetése halál. Bibliai felfogásban ugyanis az Istennel való szeretetkapcsolat az élet feltétele, és ezt a kapcsolatot szakítja meg a bűn. A közhiedelemmel ellentétben nem a „tudás fájáról”, hanem a jó és a rossz tudásának fájáról evett az első emberpár, tehát az önálló, szubjektív, magasabb szempontokkal nem foglalkozó értékítélet készségét ragadta magához. Az ember ezért kiűzetett az édenből. Azóta az édenen kívül születünk, átörökítve utódainkra a bűnre való hajlamot (ez az eredendő bűn). Emiatt van az, hogy a gyermekeket csak a jóra kell tanítani, a rosszat tudják maguktól. A liberális és buddhista Váncsa István írja egy helyen: e világon a sátán országol; ha valaki kételkedik ebben, olvassa a szent iratokat, vagy menjen le az utcára, és nézzen körül.
Isten azonban a Fiú, azaz Jézus személyében magára vette a bűneinkért járó büntetést. Amint ő maga megjövendölte, az ószövetségi áldozati rendtartásnak megfelelően (mint Isten báránya) áldoztatott fel, bár az őt megfeszítők mit sem tudtak erről. Ezzel elhárította bűneink következményét, s mintegy helyettünk halt meg. Harmadnapon azonban feltámadt, és viszszatért a mennybe, az Atyához. A húsvéttól számított ötvenedik napon (a pünkösd, pentekoszté annyit tesz: ötvenedik) pedig kiáradt a Szentlélek a tanítványokra. De miért?
Sípos Ete Álmos teológus szerint a Szentlélek a Fiú váltságának végrehajtója és megvalósítója az emberek életében. A megváltás azoké, akik hisznek benne – ezért a hitet kinyújtott kézhez szokták hasonlítani, amely elfogadja Istentől az üdvösséget. A Szentlélek ébreszti ezt a hitet. Többféle tevékenységet is tulajdonít neki a Biblia – kegyelem és igazság lelke, bölcsességnek, erőnek, szeretetnek, józanságnak lelke, az Úr ismeretének lelke, vigasztaló –, de a hit kimunkálása és megőrzése a Szentlélek legfontosabb és elsődleges szolgálata. A hívő embereket pedig közösségé formálja – s ez a közösség az egyház. Pünkösd a keresztény egyház születésnapja.
A rajongó jellegű pünkösdista-karizmatikus mozgalom, amely ma Magyarországon a Hit Gyülekezetében a legharsányabb, búvópatakként kísérte végig a kereszténység történetét, és a XIX. század fordulóján az amerikai protestantizmusban bukkant vagy inkább robbant felszínre. Charles Parham kansasi bibliaiskolai vezető állította először, hogy a hit mellé szükség van egy második áldásra (second blessing), a Szentlélek-keresztségre, amikor az embert különféle csodás erőkkel, egyebek közt a nyelveken szólás képességével ruházza fel az Isten. Parham gyülekezetében – és hamarosan szerte Amerikában – a hívek érthetetlen szavakat kiabálva és zokogva földre zuhantak az „istentiszteleten”, s a testük epilepsziás rohamra emlékeztető görcsbe merevedett. (A Biblia egyik definíciója szerint a Szentlélek a józanság lelke.) Ezek az emberek euforikus érzésekről számoltak be. A tan hamarosan megjelent Európában, itt is népmozgalommá dagadt, ezért a Német Népegyház vezetői 1909-ben kiadták a máig érvényben levő berlini nyilatkozatot, amely szerint a jelenség „nem fentről, hanem lentről való, rokon a spiritizmussal, és az igazság elemeit a hazugsággal keveri”. A hatvanas években második, főleg a beatmozgalmat célzó karizmatikus hullám indult Amerikából, majd a nyolcvanas években egy harmadik, amelynek egyik gyümölcse a magyar Hit Gyülekezete. A pünkösdi-karizmatikus jelenség azonban már az ötvenes években megjelent hazánkban: egy szabolcsi próféta asszony, özvegy Cséke Lajosné, Matild néni Jánkmajtisról tömegekre gyakorolt hatást. Ma a Hit Gyülekezete mellett számos karizmatikus kisegyház létezik, és a mozgalom a történelmi egyházakat sem kerülte el, bár ezekben erős fenntartásokkal fogadják, és sok kritikával illetik.
Sípos Ete Álmos szerint a karizmatikus teológia alapvető problémája, hogy a Szentlélek személyét Krisztus helyére teszi, mondván, hogy az Atya, majd a Fiú korszaka után eljött a Szentléleké. E harmadik korszakról azonban a Biblia nem tud. Nem vallják a karizmatikusok azt sem, amit a kereszténység kezdettől fogva hitt: hogy az isteni kinyilatkoztatás a Jelenések könyvével lezárult, és bonthatatlan egésznek tekinthető. A karizmatikusok új kijelentésekre hivatkoznak, amelyek azonban sokszor egymásnak is ellentmondanak. A legtöbb ilyen gyülekezet a pénz, egészség és siker evangéliumát hirdeti – amit Jézus sohasem ígért követőinek –, és a világi előmenetel hiányáért a hitetlenséget okolja. Ezért ha egy karizmatikust kudarcok érnek, vagy megbetegszik, mély lelkiismereti válságot kell átélnie.
Hogy ez az irányzat nem csupán jelentéktelen dogmatikai elcsúszást jelent, azt társadalmi hatása mutatja. Az elhíresült botrányok hátterében, amikor a fiatalok egy-egy szekta nyomására elhagyták családjukat, igen gyakran álltak ilyen csoportok. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden karizmatikus gyülekezet családellenes. Tény viszont, hogy a gyakran botrányos, rengeteg show-elemet felvonultató, elég tapintatlanul misszionáló és kifejezetten anyagias karizmatikus gyakorlatot sokan magával a kereszténységgel azonosítják, s az evangélium, hit, Jézus stb. szavakról automatikusan e rajongó csoportokra asszociálnak.
Pünkösdkor a Biblia szerint tüzes lángnyelvek szálltak a tanítványokra, akik különféle, számukra ismeretlen nyelveken beszéltek Istenről, így a Jeruzsálemben tartózkodó idegenek valamennyien a saját anyanyelvükön hallották az evangéliumot. Ezzel egy régi ószövetségi jövendölés teljesedett be, amely szerint a Messiás eljövetele után Isten „idegen népek ajkával szól” a zsidóság füle hallatára, de ez így sem tér meg. A zsidóknak szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy az üdvösség nem az övék – mint addig hitték –, hanem mindenkié, aki Jézus Krisztusban mint megváltóban hisz. A nyelveken szólás (glosszolália) természetfölötti jelenség volt, amely néhány évtized alatt betöltötte küldetését és ezzel megszűnt. „Lecseng”, fogalmaz Pál apostol az eredeti görög szövegben. Az egyház következő nemzedékbeli képviselői már nem szóltak nyelveken. Hogy a ma divatos „nyelveken szólás” és a bibliai nem ugyanaz, azt jól mutatja, hogy az Újszövetség rögzíti a pontos szabályokat, amelyek figyelembevételével lehetett csak használni ezt a képességet, de ezeket a mai nyelveken szólók egyáltalán nem tartják be. Németh Sándor mesélte egy református lelkipásztornak, hogy a gyülekezeti nyelveken szóláskor egy férfi azt hajtogatta: kartoffel, kartoffel. Ebből megértették, hogy a Szentlélek azt akarja tudtukra adni: feltétlenül vegyenek krumplit…