Zöld keselyűk

Ábel fiam még csak hároméves, de meglepően jó a gömbérzéke. Hosszú vágtákat produkál a laszti után, s korát meghazudtoló kapásrúgásokra képes. Az egyik nagyapja már beígérte neki a bőrfocit, nekem meg egyre gyakrabban ötlik az eszembe: előbb-utóbb el kell majd vinnem egy igazi meccsre. Hiába, nehéz ügy fiús apának lenni. Rendes apa persze manapság nem viszi meccsre a gyerekét. Mint ahogy nem viszi kocsmába sem. Ezek veszélyes helyek. Csúf szavakat hallani és csúf arcokat látni ott. Az ember nem védheti meg csemetéjét a végtelenségig a világ érdességétől, ám igyekszik minél inkább kitolni számára az ártatlanság időszakát.
De mi lesz, ha a lurkónak szenvedélyévé válik ez a sport? Ha nem csupán a tévében kívánja majd látni, hogy két csapat miként vív meg egymással európai döntőkben, hanem maga is bűvölni akarja a labdát? Grundok ugye ma már nincsenek – de ha vannak is, méregdrága autóparkolókat üzemeltetnek rajtuk. Vagy felveri őket a gaz. Játékmesterré válni úgyszólván csak egyesületben, igazolt futballistaként lehet. Egy jobb klubnak azonban óhatatlanul van B-középje. A B-közép pedig zabolázhatatlan. Immár nemcsak a rivális szurkolókra és az ellenfél edzőjére veszélyes, de alkalomadtán az istenített saját játékosokra is.
A magyar futballbajnokság 2002–2003-as fináléja korszakhatár. Az Üllői úti fékevesztett randalírozás afféle hazai Heysel stadionbéli katasztrófa – egyelőre emberáldozatok nélkül. A Ferencváros ultrái, ezek a „zöld keselyűk” törtek-zúztak, s mások mellett a korábbi kedvencet, Tökölit is elagyabugyálták. Tököli nem akar többé magyar pályán játszani. Igaza van. Ha a fiam volna, nem is engedném. Itt már kevés a bölcsesség, hogy „a barátaimtól védj meg, Uram – az ellenségeimmel magam is megbirkózom”…
Persze most minden hírműsor, minden bulvárműhely megejti a maga futballtemető szertartását. Oknyomozók erednek a nyomába, vajon miért nem rendelte meg a sporttörvény által előírt rendőrségi szolgáltatást az FTC. Fölvetődik, miért kellett repülőgép húzta transzparensnek tudatni (tévesen) a zöld-fehér fanatikusokkal: a Fradi a bajnok; hogy aztán – szembesülve a rideg valósággal – törni-zúzni kezdjenek. Liberális orgánumok kedvtelve idézik az ordináré kántálást „a tisztálkodás terén kezdetleges állapotokat felmutató etnikumról”. Teoretikus fajgyűlöletet vélelmeznek egy olyan, magából kivetkezett horda esetében, amely adott esetben a saját „fajtájabélit” is leteríti. Lesz muníció megint egy időre, miért kell változatlanul működniük a „rasszista” Magyarországon a külhoni kisebbségvédő alapítványoknak.
A világért sem szeretném az antiszemita megnyilvánulásokat „relativizálni”, de más kántálások esetében nem ilyen kényes a liberális média. Ugyanez a fradista kórus adott esetben „lila majmokként” aposztrofálja riválisait, az emberi fajhoz való tartozásukat is elvitatva tőlük. (Arról aligha olvastak, hogy némely állatvédő szervezet a genetikai átfedésekre hivatkozva emberi jogokat követel a csimpánzoknak.) Az viszont vitathatatlan: a véleménynyilvánításnak ez az alulmúlhatatlanul primitív módja nem fér a szólás szabadságába. A stadionterrorizmus – mint ahogy azt az albioni példa is mutatja – nem jogfilozófiai, hanem rendészeti kérdés. Még akkor is az, ha Salgó rendőrfőkapitány botcsinálta szociológusként lerázná magáról a felelősséget. Az a szomorú igazság, hogy őt és egész csapatát azért (is) tartjuk, hogy megvédjen engem és Ábel fiamat, ha meggondolatlanul mégis kilátogatnánk egy bajnokira.
Ám az Üllői úti antiszemitizmus nyomatékos tematizálása egy másik kérdést is felvet. Egy olyan kérdést, amelyet a bábeli hangzavarban valahogy elfelejtenek feltenni. A felháborodott vádaskodások és erőtlen mentegetőzések közepette szinte elvész a hírtengerben: Várszegi Gábor egy forintért árulja barátainak az MTK-t. A bajnokcsapatot, amely a Bajnokok Ligájában is indulhat. Az UEFA szabályai ugyanis keményebbek, mint az MLSZ-tiltás: ami itthon nem jelent összeférhetetlenséget, európai viszonylatban igen. Pedig a csúcsvállalkozó nem is oly rég még terjeszkedni akart: a fáma szerint szemet vetett az Újpestre, s építkezni kívánt a Fáy utcában is. Ez jó – mondják a hozzáértők. Pénz áramlik a magyar fociba, pedig őszintén szólva nem üzlet. Van azonban más szempont is. Amikor az MTK tulajdonosa „érdekeltségei révén” megszerezte a Fradit, az e lépést kritizálók heves antiszemitázással találták szembe magukat. Dávid Ibolya akkori igazságügy-minisztert méltatlan támadások érték, s hónapokig szórakoztak vele a kabarékban, mert „nem ért a focihoz”. Akkoriban bátorkodtam megjegyezni: etnikai hovatartozástól függetlenül korrupciógyanús szituáció, ha egy csapathalmozó tulajdonos adott esetben a dolgozószobájában képes eldönteni egy bajnokság sorsát. Például úgy, hogy megbeszéli saját magával.
Nos, ez az „adott eset” bekövetkezett. A játszma az utolsó pillanatig nyitott volt: Várszegi MTK-ja vagy a Várszegi-birodalom FTC-je örül-e. A Magyar Televízió médiatörténeti eseményként párhuzamosan közvetítette a két mérkőzést. (Más kérdés, hogy a végjátékban a rendező érdekesebbnek ítélte az MTK ünneplését, mint az FTC ámokfutását.) Lehet, hogy Várszegi sportszerű, és a két csapata között nem részrehajló. Ám módja volt a sportszerűtlen döntésre is, s ennek beszédes beismerése a kétforintos ajánlat. A fradisták antiszemita skandálása akár e nyilvánvaló korrupciós helyzet korántsem cizellált, politikailag legkevésbé sem korrekt kritikájaként is felfogható. Mentség tehát nincs a cselekedeteikre – de lélektani magyarázat a kivetkőzésükre igen.
Most sokan fontolgatják: vissza kéne küldeni a Fradit a másodosztályba. Lehet. De az MTK-val együtt. Ez a végtelenül kicsinyes sportelit egyszer igazán lehetne nagyvonalú…