Tragikus a helyzet a Balatonon. Kong az ürességtől a magyar tenger partja. Azaz fogalmazzunk inkább így: a magyar pocsolya környéke… kevesen engedhetik meg maguknak a nívón aluli szolgáltatásokért kiszabott horribilis árakat… – csupa sár, hínár, kosz… gagyi sátrak felhozatala… Soroljuk még? Csak az igénytelenség, nemtörődömség, figyelmetlenség, lenyúlás a jellemző… Mikor veszünk példát mondjuk a csehekről, ahol csak nő és nő az idegenforgalom… érdekes, ott sikerült mindent rendbe tenni, kitatarozni, vendéglátóhelyeket építeni, nincs átverés, nincs SARS-vírus, nincs szeptember 11.” – olvasható a Mai Lapban, amely a cikk mellett keretben ugyanennyire lehangoló helyzetről számol be a balatonfenyvesi strandról, amelyet éppen nyáron kotornak, és ahonnan a koszos sár jó eséllyel csorog vissza a tóba.
A példákat vég nélkül lehetne folytatni. Révfülöpi csárda, amelynek építészetével és a befektetett összegekkel semmi gond, csupán a kihordott ételek minőségével. A tihanyi Park Hotel, az egykori Kádár-üdülő, amelynek hangulata hátborzongatóan szocialista maradt, beleértve a szegényes reggeli „svédasztal” fölött a szovjet szállodák „dezsurnájáinak” szigorával és mosolytalanságával feleslegesen őrködő, segíteni viszont nem tudó alkalmazottját. A máriaremetei „francia” vendéglő, ahol a pincér a „kir royale” kérdésre némi zavarodottsággal feleli azt, hogy megkérdezi, van-e, miközben látni rajta, hogy a franciák kedvenc étvágygerjesztő italáról, a feketeribiszke-csöppekkel ízesített pezsgőről életében akkor hallott először. A Belgrád rakparti görög vendéglő terasza, ahol 12-kor, a nyitáskor kezdik kirakni a székeket és asztalokat, és ahol a délben kért Retsinára, a kellemes görög fehérborra húsz percet kell várni, holott a pincérek figyelmét nem a sok vendég, hanem csak egymás szórakoztatása köti le.
Az igénytelenség, amely úgy önti el a vendéglátóhelyeket, mint a szemét Demszky felségterületét. A csonkig leszívott cigaretta bűzét méterekről árasztó pincérkezekről, a hónaljszagról (noha egy üveg dezodor két csomag cigaretta áráért rendelkezésre áll), a felülről megfogott poharakról ne is beszéljünk. Vagy a „házi pálinkájuk van?” kérdésre a „nincs” után előadott egyöntetű „Vilmoskörte és kóser szilva” válaszok visszatetsző fantáziátlansága Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. Az, hogy a vendégnek – aki eltűnt a vendéglátók érdeklődési köréből – körözöttet, töpörtyűt, akár hagymás zsíros kenyeret is lehetne hozni, és nem unatkozni hagyni netán egy fél órára is. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek kivételek. Ahová vissza lehet járni. A bicskei Báder fogadó, páratlan helytörténeti kiállításával és pincéjével, a budajenői Tante Suzanne őrségi mézes pálinkájával, fantasztikus, tényleg „fazon” pincéreivel, a zsámbéki Lámpás barátságosságával és állandó, a helyi művészeket segítő tárlataival, a magyar és helyi hagyományokat szerető, svájci kezekben lévő Szépalma vagy az ugyancsak kastélyszálló, a besorolását minden szempontból megérdemlő Röjtökmuzsaj. És sorolhatnánk. De ezek a kivételek. Az átlag inkább az az érzés, hogy a vendég jobban teszi, ha nem kifogásol, mert még bele is köphetnek az ételébe.
Az Euromonitor Internationalnek a magyarországi idegenforgalomra vonatkozó vezetői összefoglalója szerint (euromonitor.com/Travel-and-Tourism-in-Hungary) a magyar turizmus marketingszlogenje: „A régi Európa új arca.” Ami hazugság. Sokkal inkább vagyunk a gyorsan ráfestett mázból mindinkább a régi arcát mutató posztszocialista Európa. Múlt vasárnap jelent meg az Observerben egy cikk Berlusconiról, amely úgy kezdődött, hogy „Minden nemzetnek olyan vezetője van, mint amilyet megérdemel.” Ami alól mi sem vagyunk kivételek. Akik – demokratikusan – megválasztottuk miniszterelnökünknek az egykori karhatalmistát, majd a titkosügynököt. Budapest főpolgármesterének pedig negyedszer azt az embert, akinek a marxista Világosságnál betöltött állása nem volt elegendő, így a politikai rendőrségre ment jobb állást kérni.
Okoljuk magunkat is, hogy a szocialista Magyarország egykori sötét alakjaiból választottunk magunknak neoliberális vezetőket. De a Lajtán túlról jöttek sem vétlenek. Akik szinte kizárólag őket és leszármazottaikat alkalmazzák befektetéseik vezetőinek. Akik révén olyan média alakul ki, amelynek a leggyomorforgatóbb aberráció is inkább hír, mint négyszázezer magyar szakrális összejövetele Csíksomlyón, vagy akik elhitetik gazdáikkal, hogy a jobboldali magyaroknak nem érdemes hirdetni, akik…
Niall Ferguson, egy igen eredeti gondolkodású oxfordi gazdaságtörténész, akinek a Brit Nemzetközösségről most megjelent könyve végre-valahára nem az önostorozó fehér ember jajveszékelése, hanem ünneplése e hihetetlen korszaknak, amelyben kilencszáz brit adminisztrátor irányított kétszázharmincmillió indiait, nemrégiben a The New York Timesban írt cikket arról, hogy a protestáns szellem elpárolgása egyenes arányban áll a gazdasági hatékonyság elvesztésével Európában. Jó lenne egy kelet-európai gazdaságtörténész is, aki azt vizsgálná, hogy az antinacionalista, szándékoltan magyarellenes, globalista, a torzat, a linket, a felelőtlenséget, a hanyagságot, a rendetlenséget ünneplő, de a hagyományt, a családot, a törvényi szigort gúnyoló média és az ilyen közegben lubickoló neoliberális „elit” mennyiben járult hozzá a magyarországi bunkóság mai ethoszának kialakulásához általában, és hogy a balliberális kormányzási periódusok mennyiben segítik elő specifikusan, egyfajta katalizátorként a fizikai és szellemi szennyeződés burjánzását. És hogy mindez milyen anyagi károkat okoz a nemzetnek mint a magyar idegenforgalom egyre gyorsuló zuhanása révén kiesett bevételek. Az a szeretet – ami a hagyományé –, amely a bika elé viszi a pamplónai ifjakat, amely szentté akarja avatni Gaudit, Barcelona misztikus építészét, amely fellendíti a horvát karokat a zászló kitűzésére, amely a holland Gouda sajtot Goudává, a korzikai juhsajtot, a Fleur du Maquist felejthetetlen élménnyé varázsolja, amely a villányi vörösborokat oly elütően mássá teszi, mint a Villányba betüremkedett Havas Henrik plasztik borkóstolójában kapható vörösség, Havas életnagyságú papírmasé figurája mellett az – amellett, hogy természetes, fenntartó, és a nemzet szövedékét teszi eltéphetetlenné – pénzt is hoz. A kommunisták negyvenöt év alatt nem tudtak olyat építeni – Recsken kívül –, ami miatt ide turista eljönne. Csak lerombolni azt, amiért ideutaztak volna. Mint a régi Óbudát. A neoliberálisokká vedlett egykori kommunisták és gyermekeik ebből a szempontból is örökösei a múltnak: produktumuk, a rombolás nemcsak a belföldiek jobb részét, de már a külföldieket is egyre nagyobb számban riasztják el attól, hogy megnézzék, amit Magyarország jobb része épített ezer év alatt, és amit még nem szennyeztek be és nem tettek tönkre.
Valaki csúcsidőben akart öngyilkos lenni a fehérvári vasútvonalon, nem járnak a vonatok
