Az iraki elit kész a nagy üzletre

Rugalmasnak kellett lennem, alkalmazkodnom kellett, nemcsak azért, hogy megéljek, hanem hogy egyáltalán: túléljek! – Khalil Bunnia mondja ezt, Irak egyik leggazdagabb családi vállalkozásának örököse. És sajnálkozik ugyan, hogy tizenegy Rolls Royce-ot kellett a Szaddám famíliának ajándékoznia, de örül, hogy – ennek árán is – túlélte a szaddámi diktatúra hosszú esztendeit. Ráadásul nem is rosszul.
Khalil Bunnia a Bunnia-csoport alapítójának és mindmáig fejének fia. Családjának holdingjához építési vállalkozások, tejfeldolgozó üzemek, marhafarmok, csokoládékat, cukorkákat, fagyasztott desszerteket, szószokat gyártó élelmiszer-ipari gyárak tartoznak. A családnak részesedései vannak még bankban, biztosítási társaságban, textiliparban, a Pepsit palackozó franchise-üzletben és társtulajdonosok a bagdadi Palestine Hotelban is. Tehetős és befolyásos család az övék.
A pillanatnyilag még zűrzavarosnak, törvényen kívülinek és kiismerhetetlennek mondott Irak normalizálása jórészt tőlük függ. Pontosabban: tőlük is. Meg a Kudhairy, a Janabi, a Duleimi és a Kubba famíliától, azaz a nagyon régi és nagyon gazdag iraki kereskedő családoktól. Az amerikai „rendcsinálók” ugyan nemigen ismerik őket, ám mivel még ma is mérhetetlenül gazdagok és befolyásosak, feltétlenül számolniuk kell velük a rendteremtésben és az újjáépítésben egyaránt.
Ez nem is ígérkezik különösebben nehéz feladatnak; e nagy családok ifjabb tagjai ugyanis jórészt nyugatias neveltetésűek, sokuk külhoni száműzetésben élt, s óriásberuházóként jelent meg például brit földön, Jordániában, Szaúd-Arábiában vagy Dubaiban. S most – még akkor is, ha Bagdad változatlanul kaotikusnak mutatkozik – sietnek szülőföldjükre, otthon maradt családtagjaikhoz, és mobiltelefonjaikon máris a háború utáni újjáépítés beruházási lehetőségeiről egyeztetnek.
Az újjáépítést irányító amerikaiaknak persze ez a gazdasági elit egyszerre jelent lehetőséget és kockázatot. Hiszen képviselői modern üzleti felfogást, szakértelmet, pénzt és az ország bizantinus társadalmának alapos ismeretét kínálják, ugyanakkor kétségtelenül szoros kapcsolat fűzte őket a Szaddám-rezsim legfőbb embereihez, tán még hűségesküt is tettek Szaddámnak. Ráadásul e fontos családok többsége kifejezett ellenszenvvel viseltetik a visszatérő iraki száműzöttek, különösen pedig az amerikaiak szponzorálta Ahmed Csalabi iránt.
„Nem szabad megengedni, hogy azok a fickók, akik a szaddámi évek alatt Londonban vagy Párizsban eszegették a marhasültjeiket és iszogatták hozzá a finom borocskákat, most egyszeriben megjelenjenek Irakban és bájos könnyedséggel elhappoljanak minden üzletet!” – mondta a New York Times című napilapnak bagdadi irodájában nem- rég Khalil Bunnia.
Bunnia egyáltalán nincs híján a tőkének. „A mi családunk gazdag, de mi már a brit megszállás ideje óta gazdagok vagyunk, s vagyonunk jó részét ráadásul Szíriában, Jordániában és Szaúd-Arábiában kerestük meg” – mondja, és mindenkivel közli azt is: ő és vállalatbirodalma készen áll minden üzletre.
Akárcsak a szintén dúsgazdag Szaád Janabi és családja. A Janabi famíliának szintén építési vállalkozásai vannak, részvényei farmokban, bankban, biztosítótársaságban. Maga Szaád Janabi – jóllehet, családtagjai Irakban maradtak – 1995-ben Kaliforniába költözött. Egy rosszul elsült üzleti ügye volt ugyanis Szaddám egyik rokonával, így jobbnak látta még időben, a diktátori harag robbanása előtt elszelelni. Két héttel Szaddám bukása után tért vissza Bagdadba, ahol első dolga az volt, hogy vendégül lássa Irak gazdasági elitjét és az amerikaiak legfőbb megbízottait. Először Jay Garnert, majd pedig az őt követő Bremert. Munkáját és kapcsolatépítéseit megkönnyítendő a napokban még politikai tanácsadót is felvett maga mellé: James Whitleyvel, a CIA közel-keleti szakértőjével kötött szerződést.