Csoda Csíksomlyón

Vannak pillanatok az ember életében, amelyekért érdemes élni. Az ilyenkor bekövetkező csoda azonban nem adja ingyen magát: az örök kétkedők és a kérgesszívűek előtt például rejtve marad, és boldog az az ember, aki életében többször is találkozhat vele. Nem tervezhető és nem érkezik gombnyomásra – akinek van füle a hallásra, annak sem mindig sikerül átélnie. Ha mégis, az minden szenvedést megér. Akik szívükkel ott voltak egy éve a Kossuth téren, azok tudják, miről beszélek; másoknak pedig hiába is magyaráznám.
Szombat este Csíksomlyó fölött, a nyeregben megtörtént a csoda. Az előjelek nem voltak túl biztatók, de annak ellenére, hogy délután jókora zivatarok áztatták a környéket, megindult az erdélyi tömbmagyar vidék. Jöttek lovon és szekérrel, ütött-kopott Daciákon és vadonatúj luxusautókon, busszal és vonattal. A székelyek búcsújáró hegyére pünkösd után egy hónappal újra százezrek zarándokoltak el, hogy lelki-szellemi táplálékkal megerősödve térhessenek haza. És újra bebizonyosodott, hogy a hit csodákra képes: most nem hegyeket, hanem felhőket mozgatott meg, és a Szalvátor kápolna fölött, két órával az előadás előtt kitisztult az ég.
Az István, a király rockopera erdélyi bemutatójára két évtizedet kellett várni, de a premier minden képzeletet felülmúlt. Nem kockáztatok vele sokat: minden idők legnagyobb magyar nyelvű színpadi produkciójának lehettünk szemtanúi. Óvatos becslések szerint is háromszázezren voltak kíváncsiak az előadásra, a hangulat leírásához pedig kevés a szó. A színpad fölötti hegyen hatalmas magyar zászló várta az embereket, akik közül sokan maguk is elhozták otthonról a féltve őrzött piros-fehér-zöld lobogót. A nézők közül bizonyára már többen látták a királydombi vagy az azt követő magyarországi előadások valamelyikét, és sokuknak van ronggyá hallgatott kazettájuk, barázdásra koptatott lemezük otthon, de ezt a produkciót itt kellett megtapasztalni.
A torokszorító élményt nem lehet leírni, irigylem a színészeket, akik megtapasztalhatták, milyen érzés háromszázezres kórus előtt énekelni. Az emberek zöme betéve tudta a szöveget, és nem hiszem, hogy Koppánynak valaha lett volna annyi híve, mint szombat este Csíksomlyón.
A hatalmas nézősereg nem egy szórakozni vágyó tömeg volt azon az estén, hanem az újjászületni, egyesülni vágyó nemzet. És egy napra helyreállt a szívekben a rend: nem a merjünk kicsik lenni országa voltunk, nem a címertelenített magyarigazolványok népe, hanem az erős, egységes magyar nemzeté.
Bár nem voltak jelen a koncerten az anyaország mai vezetői, őszintén remélem, hogy a tévékészülékek előtt maguk is megtapasztalhatták a csodát. Nekik mondom el, hogy mi történt a közvetítés után: a moccanni nem akaró tömeg akaratát megérezve a két főszereplő, az Istvánt játszó Varga Miklós és a Koppány bőrébe bújt Vikidál Gyula belekezdett a színpadon a székely himnuszba. Szívszorító érzés volt a háromszázezer zokogó-éneklő ember, égből jövő, kegyelmi állapot. Utána pedig békében levonult a tömeg, méltósággal cáfolva meg azokat, akiknek erről a hőzöngés jut az eszükbe.
Szombat este újra Csíksomlyó volt a magyarság szíve, amelyből ütőerek indultak a magyarlakta vidékek irányába. Háromszékig, Székelyudvarhelyig és Gyergyószentmiklósig tartott az összefüggő kocsisor, az autókban pedig boldog és szeretettel teli emberek ültek, egy igazi csodával gazdagabban.
Szent István megáldotta Erdélyt – egy ideig könnyebbek lesznek a hétköznapok.