Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy hazánk kompország szerepe véget ért-e? Nyugat és Kelet között talán a jövőben nem imbolygunk és tévedünk ide-oda, de a szocialista és a polgári demokrácia vizein hol jobbra, hol balra sodródunk, mivel a populáció, úgy látszik, hosszabb távra képtelen eldönteni, valójában mit is akar, bár szemmel látható, hogy a versenyszférában otthonosan mozgó szocialistáktól sem most, sem a jövőben nem kap atyai támogatást.
Mindezzel együtt én azt hiszem, hogy kompországból licencország lettünk, bérbe vettünk a Nyugattól számos ott már kissé idejét múlt receptet, eljárást, technikát, műsort, köztük magát a demokráciát. Módszereket honosítottunk a hazai igényeknek megfelelően módosítva, bár kétségkívül maradtak eredeti, tősgyökeres szokásaink is, amelyről Nyugaton azt sem tudják, mi fán teremnek. (Ezekre éppen ezért felesleges szabadalmi oltalmat kérnünk, mert nem csereszabatosak, miként az az orosz katonai messzelátó sem, amelyet az aluljáróban vásároltam minap, egy romániai etnikumtól. Ha már szóba jött, elmondom: a távcső emlékeztet arra a típusra, amellyel Zsukov marsall annak idején szemügyre vette a rommá lőtt Berlint. Ám lehetséges, hogy Csapájev is ilyet használt a fehérek hadállásait fürkészvén. Olcsón vettem, és úgy néz ki, mint egy valóságos hadigépezet. Önkényuralmi jelképek díszítik, sarló-kalapács, vörös csillag és túzok nagyságúnak mutatja a villanydróton kuporgó verebet. Iránytű is van rajta meg gumikalasnyikovok. Egy szempillantás alatt elnyerte a tetszésemet, belépillantva kristálytisztán láttam a Kilián laktanya ablakából a Ferenc körúton vonuló járművek rendszámait. Megvásároltam és lehoztam Csopakra, hogy távolról is szemlélhessem a Balatont. Házunk halljában akasztottam fel díszként. Azt hittem, mint haditermék, tökéletes. Győztes katonák szokták szemlélni a tanktoronyban állva az őket szemlélő tömeget az ilyen távcsövön. A második napon azonban, ahogy ott lógott a lépcsőkorláton, különös szagra figyeltem fel. Mintha a házunkba beköltözött volna egy rosszul működő benzinkút. Rövid szimatolás után rájöttem, hogy a tömény illatot távcsövem fekete gumiborítója árasztja, ezzel teljesen átalakítva a colour lokált. Ezért a gyönyörű darabot elzártam az előszobaszekrénybe, ahol egy gumicsónak és egy gumimatrac is illatozott. Ám amikor kinyitottam a szekrényt, egy kőolaj-finomító erejével taszított mellbe a szag. (A kukker jelenleg a kamrában pihen, és a halaknak főzött kukorica erjedt illatával verseng.)
Egyszóval a legkitűnőbb gyártmányoknak is lehetnek hátulütői. De szavamat szavamba öltve hadd mondjam el, hogy a magyar televíziózás licencekből áll. Mivel kompországnak voltak katonái, nyilván a licencországnak is vannak. Állítólag a szólásszabad Fridi díszletei is licencek lettek volna, ha nem úgy csenik el őket a Rai Unótól, amit én persze nem állítok, mivel nem szeretnénk a külföld hazánkról alkotott képét rontani. De ennek ellenére azt mondom, Friderikusz a licencország egyik legjobb katonája, bár vannak méltó vetélytársai: játékmesterek garmadái, valóságshow-k hősei és egyebek. A licenclopás nem igazán nagy bűn, sőt, ahogy minap az egyik szakértő politikustól hallottam, lehet akár nemzeti érték is, amellyel hírszerzőink dicsekedhetnek ma is a nyolcvanas évekből, midőn számos nyugati módszert és technikát zsebben haza hoztak. Állítólag a japánok is mindent elloptak, amihez a nyugati találmányok közül hozzáfértek, s lám, hol tartanak. Hozzátették nemzeti leleményüket, és lett a Toyota meg a Honda, meg a körömnagyságú tévékészülék.
Nos, most csak az a kérdés, hogy a magyar lincenckatona csereszabatos-e. Miféle nemzeti többletet adtunk hozzá a Big Brotherhez vagy magához Friderikuszhoz. Mondjuk azt netán, hogy miniszterelnökünk maga is licenc? Az biztos, hogy csereszavatos. Talán Churchillből hozták létre, magyar alapanyagból, nyugati technikával. Licencország legjelesebb katonája azonban szerintem Kovács. A margitszigeti Pepsivel vetekszik. Szocialista anyagból gyúrták, de egy csomó licencadaléktól átalakult kapitalistagyanús végtermékké. Hallgassák csak. Akárki akármit mond, igaza van Kőszeg Ferencnek: ez a Kovács már nem az a Kovács.
Hogy akkor mégis kicsoda, én nem tudom…