Erősödik a német közszolgálati tévé pozíciója

A német tévépiac több mint negyven százalékát uraló közszolgálati hálózat áremelést követel. A nézők pénzéből gazdálkodó ARD és ZDF kívánsága új fejezetet nyithat a kereskedelmi állomásokkal folyó versenyben. A műsorok színvonala a tét. Érdemes kiállni a közszolgálati kötelesség követelményeinek eleget tevő televíziós rendszer mellett. A német tévénézők ezen meggyőződését bizonyítja, hogy az úgynevezett „dualista rendszer” kemény konkurenciaharcában – az ingyen műsorról gondoskodó kereskedelmi állomások mellett – évi 6,5 milliárd euróval biztosítják a világ legnagyobb közszolgálati hálózatának működését. A tartományi adók munkaközösségének (ARD) kilenc tagja és a központi irányítású ZDF (Zweites Deutsches Fernsehen) gondoskodik ugyanis arról a színvonalról, amelyet a nagyhírű Frankfurter Allgemeine Zeitung így foglalt össze: azt szállítja, amit a hazai társadalom, a demokrácia és a kultúra elvár az elektronikus médiától. Hasonló álláspontra helyezkedett az alkotmánybíróság is, amikor megalkotta az „alapellátás” fogalmát és leszögezte, hogy ezt a szolgáltatást kizárólag a közszolgálati rendszer képes maradéktalanul garantálni. Edmund Stoiber, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke, a kereskedelmi tévéműsorok létét kezdettől fogva támogató tartományi miniszterelnök az ARD fennállásának fél évszázados jubileuma alkalmából őszintén elismerte: „Azok, akik a tévéből akarnak politikai információhoz jutni, a nap minden órájában alkalmat kapnak erre – különösen azóta, hogy a közszolgálati állomások életre hívták a berlini parlament üléseit egyenes adásban közvetítő Phoenix csatornát.”

A háborút követően a hitleri Németország hírhedt propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek az örökétől rettegő megszálló hatalmak az új rádiós, majd televíziós rendszert is hozzáillesztették a köztársaság föderalisztikus struktúrájához és a tartományokra bízták az adóállomások megszervezését, üzemeltetését és ellenőrzését. Az első tévéadást egy hamburgi, a háborúból visszamaradt óvóhelyből sugározta az Északnyugat-németországi Rádió (NWDR) 1952 karácsonyának első napján, december 25-én. Az alapfelállás azóta sem változott. Elsősorban azért nem, mert mind a mai napig bevált a semlegességre törekvő rendszer, azaz sikerült megkerülni azt az élet számos területén érvényes törvényt, hogy az rendeli a zenét, aki fizet.

A német közszolgálati forma úgy építi fel az „alapellátásnak” megfelelő műsorát, hogy megőrzi függetlenségét. Nem szolgáltatja ki magát sem állami, sem magánérdekeknek. Anyagi alapját a nézők befizette összegekre és szigorú keretek közé szorított reklámbevételekre építi, az államkasszából, vagy a tartományok költségvetéséből egyetlen centet sem lát, reklámműsorait este húsz óráig sugározhatja. Harminchét- millió háztartás fizeti fegyelmezetten a havi tizenhat euró és tizenöt cent rádió- és tévédíjat, és ezért gigantikusnak mondható ellenszolgáltatást kap. Az ARD-be tömörült állomások a közös, huszonnégy órás program mellett hasonló nagyságrendű regionális televíziós műsorokról gondoskodnak, a rádióban minden tartomány lakossága legalább öt ultrarövid hullámhossz között válogathat. A széles paletta egyben biztosítja a politikai sokrétűséget is. Amíg a központi – bonni, majd berlini – szövetségi kormányok befolyása mindenekelőtt az egyes pártokkal többé-kevésbé szimpatizáló szerkesztők révén érvényesül, addig a tartományi parlamentek politikai csoportjai a felügyelőbizottságokba választott képviselőiken keresztül igyekeznek hatni – ha nem is a programra, de – a vezető pozíciókat betöltő személyek kinevezésére.

A műsorban kiegyensúlyozottak a politikai erőviszonyok. Semmi sem jellemzőbb erre, mint a kritikus magazinadások hangvétele. A Hamburgból és Kölnből sugárzott Panorama és Monitor baloldali beállítottságáról ismert, a müncheni és a stuttgarti Report inkább a jobboldal ösvényén halad. A színes paletta keveréke végül kiegyensúlyozott helyzetet teremt. Emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy valamelyik minisztérium, vagy párt felelőtlenül készített, politikailag manipulált tudósítás miatt reklamált volna.
Konrad Adenauer, az NSZK első kancellárja nem akart belenyugodni abba, hogy a megszálló szövetségesek – amerikaiak, angolok, franciák – kivegyék a szövetségi állam kezéből az elektronikus média dirigálását. A kereszténydemokrata kormányfő a weimari köztársaság centralisztikus példáját akarta követni, állami monopóliumot kiépítve az ipar és a különböző kiadók támogatásával. Az alkotmánybíróság 1961 februárjában pontot tett e fáradozások végére és elutasította a Deutschland Fernsehen vállalkozás életre hívását, végleg megerősítve a közszolgálati rendszert.

Politikai meggondolások játszottak közre akkor is, amikor színre léptek a kereskedelmi tévéállomások. A dualista rendszer azonban nem hozott jelentős változást. Az „új fiúk” vezetői sokkal fontosabbnak tartották az üzleti sikert, mint a politika érdekeit. A német társadalom megismerkedett a kvóta fogalmával.
A reklámbevételekből finanszírozott vállalkozások menedzserei inkább üzletemberek, mint zsurnaliszták – a nézettség adatai után igazodtak, elsősorban népszerűségre törekedtek, hiszen a nézők számából adódtak a reklámmásodpercek árai. Politikai elemzésekkel, irodalmi kritikákkal, komolyzenei rendezvényekkel, vallási eszmefuttatásokkal pedig nem lehetett célhoz érni.
A felszínes szórakoztató műsorok, a Ki mit tud? adások, a sportközvetítések bizonyultak mágnesnek. A kvótaharcból a labdarúgás húzta a legnagyobb hasznot, a SAT 1 a hazai bajnokság – a Bundesliga – jogait szerezte meg úgy, hogy végül idényenként nyolcvanmillió eurót fizetett a ligának. Az RTL a kontinens legjobbjainak a küzdelmére – a Bajnokok Ligájára – összpontosított. A kezdeti siker most fájdalmas veszteségekbe torkollott, a SAT 1 „ran” adása éppen úgy súlyosan deficites, mint az RTL futballműsora. Az ország gazdasági életének recessziója végleg kritikus helyzetbe hozta a kereskedelmi tévéállomásokat, a vállalatok reklámhajlandósága rohamosan csökkent. Nívós műsor készítése ilyen körülmények között még kevésbé lehetséges, mint eddig. Váratlan esély a közszolgálati rendszer számára az elvesztett területek visszahódítása. Az ARD/ZDF kettős tévédíjak felemelésére szólította fel az illetékes tartományi kormányokat, 2005-től kezdve a havi megterhelés 18 euróra emelkedne, tehát 2,5 százalékkal lenne több, mint eddig. A várható infláció kiegyenlítésének ez a formája aligha vált ki tiltakozást a nézőkből. Már csak azért sem, mert a közszolgálati tábor – a bevált politikai irány- és színvonal mellett – vonzó mézesmadzaggal csábítja őket: a Bundesliga visszaszerezhető jogaival, a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság és a 2006-os világbajnokság meccseinek közvetítésével, a Pekingben 2008-ban sorra kerülő nyári olimpiai játékok eseményeinek képernyőre vitelével.

A kereskedelmi konkurencia természetesen felhördült, esélyegyenlőséget követel, egész létében fenyegetve érzi magát. Pedig csak normalizálódik a helyzet, abból a felismerésből kiindulva, hogy egy demokratikus társadalom nem helyezheti olyan kezekbe információs forrásait – majd teljes világképének kialakítását –, amelyek egyetlen célja a pénzkeresés. A tévédíjakról döntő politikusok többsége is tudja, aki elutasítja a közszolgálati állomások követelését, az marginalizálja e rendszer működését és önmaga alatt fűrészeli az ágat. Olyan rendszeres és politikai egyensúlyt szem előtt tartó fellépési lehetőséget senki sem biztosít a számukra, mint ez a rendszer – függetlenül a mindenkori állami befolyástól éppen úgy, mint az önző üzleti érdekektől.