Ha a BBC magyar volna…

Az éjjel azt álmodtam, hogy Szász Károlyt a háziorvosa eltiltotta az úszástól, azt javasolva neki: reggelente inkább kocogjon. A PSZÁF elnöke megfogadta az egészségügyi tanácsot – s pár napra rá meg is találták kivérezve a kiserdőben. A bal csuklója volt átvágva, ezért (mivel a kormánysajtó korábban több ízben Fidesz közelinek deklarálta a főhivatalnokot, ergo: Szász biztosan jobbkezes volt) a dupla nulla toleranciás rendőrség megkönnyebbülten felsóhajtott, s kizárva az idegenkezűséget, megszüntette a vizsgálatot.
Ezen a ponton felriadtam, mert a kisfiam a rácsos kiságyból követelni kezdte a reggeli tejet. Kótyagosan botorkáltam ki a konyhába, s fölsejlett bennem: a felületes reggeli álmok természete szerint valahogy összekeveredett a fejemben a britek Irak-botránya meg a mi kis brókerügyünk. Mivel pedig az asszociációk mezején semmi sem véletlen, indokoltnak tűnik, hogy – immár éber fővel – összehasonlító elemzést végezzek a brit kormányválság és a honi kormányzó elit morális krízise között. (Nálunk azért nincsen egyben kormányválság is, mert a szocialista és szabad demokrata képviselők nem rendelkeznek önálló morális entitással. Ha rendelkeznének, nem soroltak volna be egyöntetűen tavaly nyáron megélhetési okokból egy csúnyán lelepleződött, erkölcsileg lenullázódott kormányfő mögé.)
Tony Blair vesszőfutása úgy kezdődött, hogy George W. Bush nagyon meg akarta már támadni Irakot. Mivel pedig az emberi jogok tiprása nem mindig elég ok egy igazságos háborúhoz (ez esetben nemcsak Havannában és Phenjanban volna permanens háborús készültség, de még Budapesten sem aludhatnánk tökéletesen nyugodtan), prezentálni kellett némi tömegpusztító fegyvert is Szaddám Huszein háza táján. Minthogy ez a CIA-nak sem jött össze, kapva kaptak a brit titkosszolgálat atomjóslatán: szerintük az iraki diktátor háromnegyed óra alatt képes bevetni összebarkácsolt atombombáját. A két angolszász szövetséges pillanatokon belül olyan háborús koncepciót tákolt össze, hogy azért még a koholt casus belli műfajában nagymester Hitler és Sztálin is elismeréssel adózna. (Úgy is mondhatnánk: olajozott volt a politikai megrendelést készséggel kiszolgáló titkosszolgálati együttműködés.)
Ám egy demokráciában vannak ellensúlyok. A birodalmi tudatú Amerikában jelenleg kevésbé: ott a fiktív afrikai uránvásárlások meséjét előadó CIA-főnök továbbra is háborítatlanul élvezi a hadvezérkedő elnök bizalmát; s akad kormánytag, aki képes azt a reformkommunista lózungot is kiejteni a száján, hogy „de most már inkább foglalkozzunk a jövővel”. A szeptember 11-én halálra ijesztett amerikai nép tudta, mit tesz, amikor megkötötte az üzletet: szűkebb szabadság és kevesebb demokrácia odahaza, viszont minden eddiginél általánosabb világuralom. Anglia azonban nem volna Anglia, ha ilyen könnyedén túl tudna lépni egy orbitális kommunikációs hazugságon. Nagy-Britannia az idők során elveszíthette ugyan koronagyarmatait, de megőrizte legfontosabb kulturális vívmányát: a média önállóságát. A BBC még a harmadik évezred elején is olyan ellensúlyt képez, ami a mesterségesen felkorbácsolt háborús hisztériával is szembe tud szegülni. S a jelek szerint a brit korona alattvalója még manapság is jobban hisz a közszolgálati sajtónak, mint a korábban még oly népszerű választott miniszterelnöknek.
A BBC pedig azt állította: a negyvenöt perces atomcsapás teóriája kormányszóvivői tollbamondás útján került a titkosszolgálati jelentésbe. A CIA meg ezt vette át annyira kritikátlanul, mint a pártállami MTI a TASZSZ híreit. Napok óta folyt már a háború a brit kormány és a brit állami média között, amikor az állítólagos informátort, David Kelly professzort (egy ottani főhivatalnokot) abban a bizonyos csuklómetszéses állapotban megtalálták a kiserdőben. S „mérvadó körök” hiába igyekeztek elültetni a nyilvánosságban a lelkiismereti válságból fakadó öngyilkosság verzióját, a brit közvélemény kétharmad részben megvonta bizalmát Tony Blairtől. Igaz, ebben a BBC szervezett ellentámadása is közrejátszott. Hiába állt Blair mellett a japán kormányfő is a tokiói sajtótájékoztatón, a britek miniszterelnöke kizárólag azt a monoton kérdéssort kapta, hogy mikor óhajt a történtek ismeretében lemondani. Úgy is fogalmazhatnék: a kormányzati kommunikációban nem létezik harmadik út. Vagy igazat mondunk, vagy hazudunk – ám ha rajtakapnak, a játék lényegében véget is ér. Így van ez egy olyan demokráciában (egy olyan alkotmányos királyságban, ahol gondolattalan politikusok nem tudnak lépten-nyomon a köztársasággal dobálózni), ahol a szavaknak súlyuk, a tetteknek pedig következményük van.
A Magyar Köztársaság viszont – mint azt Fricz Tamástól jó ideje tudjuk – sajnálatos módon egy következmények nélküli ország. Ezt a jellemvonást legfrissebben az úgynevezett brókerügy folytán tanulmányozhatjuk. Foglaljuk össze röviden a tényeket. Az ország második legnagyobb bankjában ügyvezető igazgató tudott lenni egy nyolc osztályt végzett fiatalember. (Pedig ha leérettségizik, még államtitkár is lehetett volna a Medgyessy-kabinetben.) Elsikkasztott tízmilliárdot úgy, hogy büntetett előéletében szerzett piramisszervező tapasztalatait hasznosította. Ez egy olyan bank, amelyet többek között a Pénzügyminisztérium két jelenlegi vezetője hozott össze. A piramisjátékhoz illegálisan tizenhárommilliárd forint állami pénzt is felhasználtak az ipari miniszter alá tartozó autópályacégtől. Kivételezett ügyfélként, barátok, hozzátartozók vagy szerelmi partnerek révén érintett több kormánypárti politikus, köztük a külügyminiszter és a belügyminiszter. Az érintettek első reakciója szinte minden esetben az, hogy letagadják a tényeket.
Ha a BBC magyar volna, nem tehetnék ezt meg. Medgyessy Péter hetek óta más kérdést sem kapna a sajtótól, mint hogy minden idők legkorruptabb magyar kormányának fejeként mikor óhajt lemondani. Ha a BBC magyar volna, már régen mindenki csak piramiskormányként emlegetné a mostani kabinetet. Ha a honi média a brit sajtóethoszt követné, és a hazudozást egyaránt elviselhetetlennek éreznék az ellenzéki és kormánypárti médiumok, az országos rendőrfőkapitány sem dicsekedhetne az előbb futni hagyott csodabróker bécsi lefogatásával, miközben Szász Károly kerékpáros verőlegényeinek gumibottal üti a nyomát. Nem „emlékezhetne rosszul” házkutatások ügyében a nemzetbiztonsági államtitkár, s nem botolhatna folyton a miniszterelnök nyelve sem – történetesen mindig a választópolgár kárára. Nem lehetne húsz évre gázárstopot ígérni, azután egy évre rá szótagolva megemelni. Nem lehetne tizenharmadik havi nyugdíj helyett tizenhárommilliárdot kölcsönadni baráti Pannonplast-vásárlóknak. Nem zárhatná le Pannonplast-ügyben a vizsgálatot a rendőrség a fehérgalléros bűnözők védelmében, miközben a zsebtolvajokkal szemben nulla toleranciát hirdet. S szigetországi mércével senkinek esze ágába sem jutna az ellenzék vélt szeplőivel foglalkozni, ha éppen a kormány a hunyó.
A haladó kormányzás mikéntjét Blairrel megvitató Medgyessy – amennyiben itt él a harmadik dimenzióban – okosan tenné, ha mostanság vigyázó szemeit Londonra vetné.