Tony Blair hattyúdala

Néhány héttel ezelőtt még senki nem sejtette, hogy a brit kormány és a BBC ártatlan közjátéknak induló perpatvara a munkáspárti kabinet eddigi legsúlyosabb válságát idézi elő. A közszolgálati adó munkatársa, Andrew Gilligan május végén robbantotta ki a háborúskodást, amikor hírt adott arról, hogy az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló tavalyi hírszerzési dossziét némiképp feltupírozták, egészen pontosan valótlan állításokat közöltek.
Ma már nem az a fő kérdés, hogy a hirtelen támadt botrány elcsitul-e, sokkal inkább Tony Blair tekintélyvesztéséről, esetleges távozásáról kell szót ejteni. A Downing Streeten nagy a felfordulás, állítólag hivatalosan is bejelentette távozási szándékát Alastair Campbell, a Downing Street tájékoztatási igazgatója. Ha a lemondásáról szóló hír igaz, a brit miniszterelnök első számú sajtószóvivőjét és az egyik legmegbízhatóbb politikai szövetségesét veszíti el. Campbell nem is olyan régen még az asztalt csapkodva követelt bocsánatkérést a BBC-től az egyre szövevényesebb Kelly-ügy kirobbantása miatt, most pedig könnyen meglehet, hogy politikai karrierjébe kerül a szakértő rejtélyes halála.

Ha nincs az iraki háború, Tony Blair hosszú ciklusokra bebetonozhatta volna magát a hatalomba, valahogy úgy, ahogyan Margaret Thatcher tette a nyolcvanas években. Ma azonban már erősen kétséges, hogy az 1997 óta kormányzó munkáspárti kabinetnek megszavaznak-e még egy ciklust a választók. Az emberek sok ballépést megbocsátanak, de egy dolgot nehezen emésztenek meg: nem szeretik, ha a hatalom birtokosai becsapják őket. Márpedig a közvélemény-kutatások szerint a brit polgárok döntő többsége úgy gondolja: a miniszterelnök – finoman szólva – félretájékoztatta az országot az iraki tömegpusztító fegyverek hatékonyságát illetően. A megkérdezettek negyven százaléka úgy véli, hogy Tony Blairnek le kellene mondania – ehhez fogható bizalomvesztésre hosszú évek óta nem akadt példa a ködös Albionban. S ha már a statisztikáknál tartunk, kétségtelen, hogy a botrány nem a BBC, hanem Blair tekintélyét tépázta meg. A Kelly-ügy miatt a megkérdezett brit polgárok 59 százalékának romlott a véleménye Tony Blairről, míg a BBC-ben csak 35 százalékuk csalódott.

A miniszterelnök kétségkívül kiválóan kelt szimpátiát a saját személyét illetően, de úgy látszik, a szép szavak ezúttal nem elegendők. A brit társadalom bizalma végérvényesen megrendült Blairben, és bármi legyen is a történet vége, semmi nem lesz olyan, mint annak előtte. Az a tény, hogy a Downing Street alaposan eltorzította az iraki fegyverprogramról készített titkosszolgálati jelentést, hatalmas felháborodást váltott ki országszerte. Ahogyan az a szigetországban megszokott, rögvest bizottságot alakítottak annak megállapítására, hibázott-e Andrew Gilligan tudósító, amikor hírt adott a titkosszolgálati dezinformációról. A Lord Hutton vezette jogi vizsgálat végeredményétől függetlenül Tony Blairnek szembe kell néznie azzal, hogy a közvélemény őt tartja a fő felelősnek a koronatanú, David Kelly haláláért. Aligha növeli Blair népszerűségét, hogy leszűkítette Lord Hutton vizsgálódási körét, hiszen az egykori északír főügyész többször is kijelentette: a lehető legszélesebb körű vizsgálatot kívánja folytatni.

A miniszterelnök kettős csapdába esett. Egyrészt el kell viselnie a sajtó már-már példátlan hevességű vádjait, másrészt – és ez a fontosabb körülmény – saját pártján belül is szembe kell néznie a politikáját bírálókkal. Már hónapokkal ezelőtt világosan látszott, hogy nagy a felfordulás a kormányzó párt berkeiben. Az iraki háború ellen szavazó ötvenhárom munkáspárti képviselő lázadása előrevetítette, hogy Blair elkötelezett Amerika-barátsága komoly gondok forrása lehet. Pedig kezdetben nemzeti konszenzus uralkodott az iraki beavatkozást illetően, a brit közvélemény általában véve helyeselte a Szaddám Huszein országa elleni katonai akciót.

Tony Blair nézőpontjából szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ellenzéki konzervatívok történelmi mélypontra zuhantak. Vezetőik híján vannak a karizmatikus képességeknek, programjuk homályos, ideológiailag elszürkültek. A toryk voltaképpen semmit nem tettek, a népszerűségi listán mégis beérték a kormányzó Munkáspártot – ha legalább egy olyan formátumú személyiségük lenne, mint példának okáért John Major, kétségkívül könnyűszerrel megnyernék a következő választásokat. Csakhogy a konzervatívok képtelenek önálló arculatuk kimunkálására. Különös módon az okozza nekik a legfőbb gondot, hogy következetesen támogatták az iraki háborút, s ezért – legalábbis ebben a kérdésben – már-már egyneműek a kormányzó erőkkel. A toryk igazi szerepzavarral küzdenek – mégsem lehetnek Blairnél hűbb szövetségesei Washingtonnak, ami pedig a pacifistákat illeti, nekik hagyományosan nincs üzenetük. Ilyen körülmények között meglepő lenne, ha hiteles alternatívát mutatnának fel a választásokig hátralévő időszakban.

Korai lenne még Tony Blair hátralévő hivatali napjait számolni, de tagadhatatlan, hogy az önálló brit külpolitika viharos gyorsasággal omlott össze. Egyfajta lépéshátrányba került a londoni diplomácia, a nagyvilág joggal hiheti, hogy a Blair-kormány beéri az önként vállalt másodhegedűsi szereppel. Jóllehet a világterrorizmus elleni keresztes hadjárat nincs ellenére a brit átlagembernek – ne feledjük, hogy a harmincéves északír polgárháború napi tapasztalatot jelentett a szigetországban –, kétségkívül léteznek más prioritások is. Nem biztos, hogy a George W. Bush háborúja mellett felsorakozó brit segédcsapatokra az idők végezetéig számíthat Washington, könnyen meglehet, hogy a Blair utáni kormányfő átértékeli az Egyesült Királyság világpolitikai helyzetét, szövetségesi magatartását. Jelenleg azonban az amerikaiak minden tekintetben számíthatnak London segítségére, az angolszász tengely talán még sohasem volt ennyire erős, mint napjainkban. Éppen ezért meglepő lenne, ha az iraki háború kisebbik győztese, Tony Blair kidőlne a sorból. Ne feledjük, hogy a brit társadalom nem mindig honorálja a háborús miniszterelnökök szolgálatait – győzelem ide vagy oda, annak idején Winston Churchillt is leváltották. Tony Blair ugyanakkor elszalasztotta a nagy lehetőséget, és nem tudta kihasználni a győztes iraki háborúból származó lélektani előny lehetőségét, nem követte Margaret Thatcher példáját, aki a Falkland-szigetek elfoglalása utáni nemzeti eufória napjaiban könnyűszerrel megnyerte a választásokat. Márpedig a politikában is megszívlelendő igazság, hogy a ziccereket nem lehet büntetlenül kihagyni. A brit miniszterelnök alighanem tudja ezt, talán ezért is látszott oly zavarodottnak a napokban.