A pesti korzó mint Európa ablaka…

Tervek és vágyak címmel látható rendhagyó építészeti kiállítás ezekben a hetekben a Lánchíd utcai Oktogon Galériában: Finta József és a Finta Stúdió olyan szabadkézi és számítógépes grafikáit állították ki, amelyek meg nem valósult budapesti terveket ábrázolnak. A Budapest Plázs körüli polémiák újfent felhívták arra a figyelmet: lényegében mind a mai napig nem született átfogó elképzelés arra, mit kezdjen a főváros a Duna-parttal, hogyan lehetne a mostaninál szervesebben bekapcsolni a folyamot a városlakók életébe. Kevéssé ismert, hogy Finta Józsefnek, a budapesti panorámán markáns nyomot hagyott kiváló építésznek már a hetvenes-nyolcvanas években is karakteres javaslatai voltak a vízparti városkapcsolatra.
Az 1971-es elképzeléseket az építész mai szemmel is progresszívnek tekinti, s úgy érzi: érdekesebbé tehették volna Budapestet, ha megvalósulnak. A legimpozánsabb tervek a pesti oldal Lánchíd és Erzsébet híd közé eső szakaszára vonatkoztak, s abból a városvezetők által is megfogalmazott igényből indultak ki, hogy a korzót ki kell szélesíteni. A Finta-féle Duna-terasz kinyúlt volna a víz fölé, lefedve az alsó rakpartot is, ahol egy kissé süllyesztett úton bonyolódhatott volna tovább a közúti forgalom. Magán a szaggatott kontúrú teraszon pedig galériák, függőkertek kaptak volna helyet, olyan kulturális és közösségi tereket hozva létre, amelyek máig hiányoznak a város életéből. Az akkori koncepció szerint a 2-es villamos nyomvonalát is lesüllyesztették volna a föld alá, ez azonban végül is elkerülhető lenne.
Egy másik – már a nyolcvanas évek elejéről való – elképzelés a Citadella-rondella tetejére álmodott szállodát. Az előrehaladott stádiumban lévő, a pályáztatáson is túljutott, ám végül pénzhiány miatt meghiúsult elképzelés olyan szempontból tartozik a tárgyhoz, hogy ugyancsak számolt a Duna-part „közösségivé” alakításával: a lefedett rakpartrész teraszáról attraktív felvonó indult volna a Gellérthegyre, félúton panorámakilátóval.
Finta Józsefnek változatlanul meggyőződése, hogy Budapest a mai napig nem használja ki páratlan adottságait. Olyan aránya van itt a víznek, hogy a túlpart még perszonálisan érzékelhető, a folyam mégis összehasonlíthatatlanul komolyabb és méltóságteljesebb, mint például a Moldva Prágában. A magyar fővárosban azonban ez az ajándék kihasználatlan marad: senki nem törődik a gyalogosok szempontjaival. (Ha igen, abban sincs köszönet: az építész szerint a Lánchíd gyalogos híddá tétele nonszensz vállalkozás, a sűrű acél tartószerkezet miatt ugyanis a híd közepéről nem látni ki a vízre, csupán a járdáról. Azt pedig most is meg lehet tenni.) A Vigadó előtti tér páratlan panorámáját bódék takarják, a városnak közösségi értelemben nincs méltó főtere. A Duna-part szállodái „idegenforgalmi gettókként” üzemelnek, átfogó koncepció híján máig nem sikerült bekapcsolni azokat a város vérkeringésébe. Bár az általa megtervezett szállodákkal – főleg az 1966-os akkori Intercontinentallal – Finta „ma sincs haragban”, kudarcként éli meg, hogy nem sikerült egységes Duna-parti arculatot kialakítani, pedig ez a korábbi klasszicista és eklektikus minták nyomán tálcán kínálta magát: az egésznek az egységes architektúra lett volna az értelme. A korabeli viszonyok miatt azonban az urbanisztikai megközelítés helyett lényegében csupán foghíjbeépítésekre nyílt mód, s a felső rakpart és a víz kapcsolata sem valósulhatott meg. Pedig az elképzelés figyelemre méltó volt: a városi élet kerüljön vissza a vízpartra, a pesti korzó pedig legyen „Európa ablaka”…
Nem az emberléptékűséget segíti az építész szerint a budai rakpart tervezett négysávos „sztrádája” sem. Ha a főgyűjtőcsatorna halaszthatatlan felújítására hivatkozva mégis megvalósul, „Budának annyi lesz”: kivitelezhetetlen hídkapcsolatok nélkül olyan átmenő gyorsforgalmat zúdít a partra, hogy minden élet kénytelen lesz behúzódni Bel-Budára. Az egészet lefedni pedig irreálisan sok pénzt emésztene fel. A sztrádásítással végképp megoldhatatlanná válna a dél-budai egyetemi campus rendbetétele is. Az expótervek idején itt még gyalogos hidat is terveztek a Haller közzel szemben, mára azonban az egyetemi épületek gyakorlatilag el vannak vágva a víztől. A teraszos megoldás itt is járható út lenne: az egyetemi negyed olyan vízkapcsolattal rendelkező közösségi centrumhoz jutna, ami nemzetközileg is vonzóvá tenné. Ugyancsak megfeneklett a millenniumi városközpont fejlesztése, holott a Nemzeti Színháztól a Boráros térig az egyetlen olyan közvetlen Duna-parti sétány volna kialakítható, aminek páratlan szépségű a panorámája. A HÉV-vonal lesüllyesztéséről azonban ma már szó sem esik, így a Nemzeti Színház és az épülő koncertterem könnyen városi zárvánnyá válhat, amolyan kültelki attrakcióvá!
Prága mindenképp példát mutat Budapestnek, ott a gyalogosok érdekében a belvárosból kiszorították az autósokat, a turisták parkolását csak a külkerületekben tették lehetővé, ám ők sértődés helyett önfeledten élvezik a cserébe kapott élénk társasági életet. Finta Józsefnek meggyőződése, hogy a budapesti teraszos Duna-part – a korábbi építménysor jellege helyett esetleg folyamatos partvonallal – nálunk is meg tudná teremteni egy ilyen kedélyes városhangulat alapvető feltételeit. A szállodasor előtti vízparti közösségi terek színhelyéül szolgálhatnának a parkoknak, kávéházaknak, koncerteknek, happeningeknek, hajókikötőknek. Budapest ezzel volna eredeti és versenyképes a kontinensen, s nem kétséges, hogy a befektetett pénz is busásan megtérülne. Budapest a párizsi plázsutánérzés helyett „Európa ablaka” lehetne…