Többféle kávét iszom. Na, nem a márka vagy technológia szerint, hanem én adok nekik nevet, mert úgy jobban szeretem inni is. Van az ébredős, van a lazítós, a majd meghalok a fáradtságtól kávé, és például az alibikávé, amikor azért iszom kávét, hogy találkozzak valakivel.
És van a hála kávé.
A hálakávé tulajdonképpen az a kávé, amikor leülök magammal, amiért rögtön hálás tudok lenni, és tudatosan ráhangolódok a kávé illatára, forróságára, a csésze érintésére.
Megjegyzem, nagyon nem mindegy a kávéscsésze formája, színe, vastagsága. Nekem az alkalmas darab jó vastag falú, de vékony peremű, a füle se mindegy, essen jó fogás rajta és a színe belül legyen világos, hogy érvényesüljön a kávé mahagóni árnyalata. Csak ennyi kell a hálakávéhoz! Ha mindez megvan, elkezdem jobban szeretni a világot magam körül.
Igen, ezt a rohanós, szörnyű, itt a nyakunkon a karácsony, csak már legyünk túl rajta, ragadós-nedves napfénytelen világot, amikor életmentő lehet egy hálakávé. És ezek a hálakávék alkalmasak arra, hogy felidézzek jó pillanatokat, amikért hálás vagyok, most például a boldog karácsonyi pillanatokat.
Eszembe jut a gyerekkorom, amikor a Székelyföldön a diktatúra idején nem volt szabad fát díszíteni, vastag lepedők fedték az ablakokat és nagyon halkan énekeltük a Mennyből az angyalt. Vagy amikor egy erdő közepén éltünk és 24-én elindultunk a szekercével, gyerekekkel, kutyákkal és persze a macska is velünk jött és megkértük az erdőt, hogy adjon nekünk egy kis fát. Szigorú konszenzus volt a szabály, még a macskának is volt szavazati jogosultsága. Vagy amikor karácsony éjjelén havazott és kimentünk a gyerekekkel a debreceni Nagyerdőre és hóangyalt játszottunk. És eszembe jutnak a már nagycsaládos, hangos karácsonyok, amikor órákig tartott a sok ajándékot kicsomagolni, nevetni, ölelkezni, miközben mindent belengett a töltött káposzta fenséges illata. A káposztához a cserépfazekat a barátnőm korongolta, az ételt mindig 23-án este a nők készítik el, míg a férfiak motivációs pálinkát vagy fröccsöt iszogatnak. Ezeket idéztem fel a tegnapi hálakávém ideje alatt. És észrevettem, hogy a felvillanó emlékeim nem a különleges, drága ajándékokról, a különleges helyszínekről szólnak,
hanem egy olyan pillanatról, amikor szeretetben együtt voltunk, az élmény, a közösségből és a hagyomány rítusából fakadt és maradt meg. Amikor nem az elvárás, nem a hogy illik ünnepelni volt fontos, hanem hogy kíváncsiak voltunk egymásra, és mindenki annyit adott magából, amennyire éppen képes volt.
„Ötperces nemzedék”, mondják a szakemberek, hogy körülbelül ennyi időt beszélgetünk a családban a gyerekeinkkel. Ha ez így van, akkor vajon a gyerekeink mire fognak emlékezni tíz év múlva? Mit fognak ők felidézni, ha leülnek egy kávésbögrével a kezükben?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!