Egy forradalmár halálára

„A halálos ágyon csak akkor pihenhetsz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.” Márai Sándor

Eltemettük Dicső Lászlót. Oly hirtelen halt meg, mint akit az orvlövész golyója talál. Saját veszteség: 1 fő. Háborús időkben még jól is hangzana az ilyen jelentés, de most, évtizedek óta tartó mély, iszapos béke idején megdöbbentő, lesújtó a veszteség. Idős embereket tanított meg újra sírni.

Szép temetés volt. Közhely, azonnal helyesbítendő, mert mi a szép abban, hogy valakit elásnak Farkasrét sárga földjébe? A búcsú volt szép és méltó; ott volt mindenki, akit barátunk szeretett, mindenki, aki őt tisztelte, de senki, akit nem látott volna szívesen. Jöttek lakókerületéből a „hegylakók”, az önkormányzat egykori és mostani tisztségviselői, munkatársak, s főleg, külön meghívó nélkül is gyülekeztek az egykori ’56-os bajtársak. Persze vitte a posta a gyászjelentéseket, de hatékonyabbnak bizonyult az a riadólánc, mely különleges alkalmakkor minket összehív. Megjelentek legnagyobb szervezeteink elnökei, bár Dicső Laci nem volt úgynevezett mozgalmi ember, s túlontúl is kerülte a nyilvánosságot. Nem véletlen, hogy a tömeg peremén, szerényen meghúzódva felbukkant a forradalom néhány legendás, de magányossá vált alakja is.

Erdélyből Orbán Viktortól érkezett üzenet. Megvallom, Márai szavait is ebből a levélből kölcsönöztem. A levél címzettje a gyászoló család, de sokkal nagyobb közönséghez, mindnyájunkhoz szól. Idéznem kell belőle. Nem azért, mert miniszterelnökünk írta, hanem mert minden mondata pontos és találó.

„Olyan hazafitól búcsúzunk, aki egy csodálatos pillanatban kiállt az igazság mellett, és ez az igazság nem eresztette el Őt többé. Egy olyan embertől búcsúzunk, aki tudta, milyen az, amikor a felismert igazság átalakítja az ember életét… 1956 igazsága, hogy létezik szabad élet. Mi ezt akarjuk és ezt fogjuk élni. Megörökítették és megőrizték nekünk azok, akik előttünk jártak…

Nevén kell neveznünk a dolgokat. A feketét feketének, a fehéret fehérnek. Igen, mert a jó megkülönböztethető a rossztól. A helyes a helytelentől. Igaz ember az árulótól. A szabadságot ma sem adják ingyen. Kell hozzá önmegtagadás, kell hozzá tiszta értelem, s mindenekelőtt kell hozzá szeretet és barátság. Azoknak a közössége, akik együtt keresik az igazságot és együtt mondják ki azt”.

Mellesleg, egyetlen állami kitüntetését – a Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjét – az Orbán-kormány idején kapta Dicső Laci.

Visszatérve a farkasréti sírkerthez, a ravatalt a szabad ég alatt állították fel az özvegy kívánságára. Míg a szertartás zajlott, az égbolton tumultuózus jelenetek követték egymást; hatalmas, sötét felhők tornyosultak, ütköztek, s közben perzselően sütött a nap. Az égi dráma alatt mozdulatlanul állt a tömeg, míg barátnénk és bajtársunk, az egykori halálra ítélt asszony elmondta búcsúszavait: „Ígérem és fogadom esküvel itt, a koporsód előtt állva, hogy soha nem leszünk hűtlenek ’56 valódi eszméjéhez, és soha nem alkuszunk meg hazánk elárulóival.”

Már a sírnál, amikor serény kezek elkészítették a hantot, elhelyezték a koszorúkat, akkor hasadt meg az ég, s pattogós, ostoros eső zúdult ránk. Lombok alól, esernyők alól, akkor énekelni kezdtük a Szózatot. A távozni készülő pap egy gesztenyefa törzsénél megállva, érces hangján felvette a szólamot, és talán ez tetszett volna Neked, Laci, mert spontán volt, mint a forradalom, és dacos, amilyen Te voltál egész életedben.

Nyájas olvasó, aki annyi együttérzéssel követted sztárocskák, dalnokok, másságuktól szenvedők sokszor szomorú sorsát, most joggal kérdezed: ki volt hát Dicső László, akiről még életedben nem hallottál? Először testi valójában mutatom meg, ahogyan most is magam előtt látom, medvénél nagyobb termet, széles mosoly, dörmögő hang. Azután még: segítőkészség, gyakorlatiasság, elvi kérdésekben engesztelhetetlen szigor.

1956-ban szerzett villamosmérnöki diplomát. Az entellektüelek felvonják szemöldöküket; műszaki értelmiség – hasonlítható-e hozzánk? Megnyugtatásul, Laci magyar–történelem szakra készült, csak épp átirányították. Szakmájában is kiváló lett, de állandóan olvasott, képezte magát arra, hogy a világról teljes képe legyen.

Első munkahelye a Pécsi Hőerőmű Vállalat lett. Itt úgy mutatkozott be, hogy elhárított egy katasztrófával fenyegető üzemi balesetet. Mint elmondta, fogalma sem volt arról, hogy életveszélyben van. Mindenesetre a munkások megszerették, s a forradalom kitörésekor munkástanácsuk elnökévé választották, majd a Baranya megyei központi munkástanácsba delegálták. Tagja lett a Baranya megyei munkások nemzeti tanácsa elnökségének.
A forradalom alatt bölcsen, de határozottan intézkedett. Lecsillapította a bosszúéhes embereket, megvédte a katonai raktárakat, élelmiszert küldött Budapestre. Pécs város önálló rádióadóját – mely azután bekapcsolódott az országos hírközlőrendszerbe – ő szerelte össze. Csikor Kálmán katonai parancsnok és Bibó István államminiszter találkozóját is megszervezte.

November 3-án 60-70 szovjet páncélos jelent meg a város határában, az A/1-es laktanya előtt. Egy bányásszal és egy orosztanárral az oldalán Dicső László ballagott ki eléjük tárgyalni, időt nyerni. Bojcov gárdaezredes (később Pécs katonai parancsnoka) nem volt jókedvében, elődjét felkelők lőtték agyon. A laktanya gyakorlatilag üresen állt, az egyetemi zászlóaljak a város túlfelén tanyáztak. Este 11-ig folytak a tárgyalások, s a szovjetek végül november 4-én vonultak be, harc és rombolás nélkül Pécsre. Addigra a harcra elszánt fiatalok már kivonultak a Mecsek erdőségeibe.

Dicső egy pillanatig sem gondolta, hogy amit tett, büntethető lenne. Nem ismerte a megtorlás logikáját. Aztán megismerte. 12 év börtönre ítélték, amiből hat évet le is töltött. 1963-ban amnesztiával szabadult.

Hűségesen várt reá Mária, akit még egy egyetemi bálon ismert meg. Szabadulása után azonnal megesküdtek, s negyven évet töltöttek harmonikus, boldog házasságban. Két szép leánygyermek s egy felserdült unoka maradt utána. Korszerűtlen történet? Laci úgy maradt hetvenévesen is vérbeli forradalmár, hogy a hétköznapi tisztesség és a polgári becsület korlátait elfogadta.
Gyászunk mély, de csak akkor őszinte, ha példáját követni tudjuk.

A szerző az 1956 Alapítvány kurátora