Félkész a leltár

Csontos János
2003. 08. 22. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az emberi élettel az a legnagyobb baj, hogy egyszerre egysíkú és kiszámíthatatlan a dramaturgiája. Egysíkú, mert minden korban és minden hazában a születés-szerelem-halál szentháromsága körül bonyolódik; s kiszámíthatatlan, mert időbeli paraméterei menet közben ismeretlenek. Egy szűkszavú nekrológba szorított életút maga a cáfolhatatlan bizonyosság – ám a végső pillanat előtt még számolatlan lehetőség indázik mindenfelé: sűrűbben szőve, mint a fogyatkozó esőerdők liánrengetege. Ugyanakkor a halandóság a földi igazságszolgáltatás organikus eleme: nincs az az e világi gazdagság, alkotmányos kiváltság vagy münchhauseni filozófiai akarnokság, amely fölül tudná bírálni. Egyszerűbben szólva: a halál a legrendíthetetlenebb demokrata. Nem ismer királyt és alattvalót, urat és jobbágyot, elvtársat és osztályellenséget, közjogi méltóságot és adófizető polgárt, hívőt és ateistát – mindenkihez kérlelhetetlenül ellátogat. S ennél a totális „rendszerváltásnál” nincs mód kisstílű vagyonátmentésre: ideát maradnak a tőzsdepapírok, a hermetikusan széfbe zárt festmények, az off-shore birodalmak. A siralomvölgyi ügyeskedés legfeljebb arra szorítkozhat, hogy minél inkább elodázódjék ez a tabula rasa: ezt a csökönyös, hiú vágyat lovagolja meg a globális fiatalítóipar csakúgy, mint az irracionális vágyakból racionális profitot bezsebelő ezotéria.
Az ismeretlen ívű létezésnek az a legbizonytalanabb tényezője, hogy lesz-e módunk elszámolni az életünkkel. Ágyban, párnák közt végezzük-e, vagy hirtelen, minden előzetes jelzés nélkül tör ránk a vég. Erősen megoszlanak a vélemények, melyik az üdvözítőbb eshetőség. Jó volna idejében elrendezni legfőbb dolgainkat, de megszabadulni is a felülbírálhatatlan bizonyosság nyomasztó tudatától. Azt azonban bárki megcselekedheti, hogy útközben meg-megállva (amikor még derűs kedéllyel teheti) legalább az átélt jó dolgokat számba vegye – még akkor is, ha csak félkész a leltár.
Jó volt állni a hokedli előtt, s kezünkbe kaparintva anyánk kapcsos bugyellárisát, a nyakláncból lefűződött kagylófényű hamis gyöngyökkel játszani egész délelőtt.
Jó volt „kapjál el!”-t kiáltani a meszelt medence partjáról, bizton tudván, hogy apánk úgyis elkap a csobbanás pillanatában.
Jó volt a megnyugvás a lassan rózsaszínné váló mentőbelsőben: negyvenegy fok fölött már a távozás gondolata sem olyan rettenetes.
Jó volt a két nagyapánk kezét fogni, amikor botjukkal kopogtatva felhúzatták a szatócsbolt redőnyét, hogy kétforintos savanyú cukrot adassanak ki a közös unokának.
Jó volt virtuóz módon fejben számolni, csodálkozva a felnőtteken, akiknek ez olyan nagy attrakció, holott már az óvodát is mindnyájan kijárták.
Jó volt hétévesen az első könyvön egyhuzamban átrágni magunkat, felváltva izzadva és vacogva Robinson történetén, elrejtőzvén a használaton kívüli nyári konyhában.
Jó volt észlelni, amint tágul a világ, s ráérezni a kényszerű szabadságra, hogy mindenki magának kénytelen megtalálni az igazságot az ateista iskola, a békepap vezette templom, a legfontosabb dolgokról egyezményesen hazudozó sajtó, a nagyvilágra ablakrést nyitó könyvtár, a hamis csillogású tévé és a szókimondó szülői ház sokszögében.
Jó volt ráébredni kiskamaszként a nyers erőre, a kirobbanó életvágyra s a gyorsaságra, amely némely álmokban még évtizedek múltán is töretlen.
Jó volt csiszolgatni a szavakat, hogy kézre és tollra álljanak, s idővel tapasztalni, milyen hatást képesek gyakorolni másokra.
Jó volt birtokba venni Európa engedélyezett zónáit, mert így pontosabban érezhettük, mire vágyunk a tiltott zónákból.
Jó volt megtapasztalni magunkban az érzékiség örvényét, forogni vele őrülten, s istenuccse!, még az elkerülhetetlen csalódás is jó volt.
Jó volt tapasztalni, amint napról napra kijjebb tolódik a diktatúra tömlöcfala, hetente tabukat döntögetni, magunkba szívni a szabadság bódító leheletét, természetes módon összekeverni a szabadossággal, s látni a korábbi hatalmasok összeszűkülő tekintetét, akik akkor még nem tudhatták, lesz-e beleszólásuk a jövendő forgatókönyvébe.
Jó volt kamikaze módjára folyóiratot, hetilapot és napilapot alapítani, kizsákmányolni ifjú életerőnket, nem törődve a borítékolható bukással.
Jó volt társra találni, szeretni végkimerülésig, meglelni házat és hazát, sátoros lagzit ülni, háromnapos nászútra menni Velencébe, jó volt a végtelen honfoglalás, a véget érni nem akaró nomád élet, a folyton lázongó bizonyosság.
Jó volt kézbe venni az első könyvet, azt a laposat és csenevészt, s jó volt a világhódító érzés, amelyet később a vaskos, kemény fedelű opusok sem voltak képesek megidézni.
Jó volt látni, amint a csupasz, sikamlós lény kicsusszan a fényre, eget-földet rengető visításba kezd, s mi imamalomként ismételgetjük: szia, szia, hát te volnál az, test a testünkből, vér a vérünkből, isten hozott, és élj túl bennünket.
Jó volt, amikor istentelen hőségben mérhetetlen mennyiségű söröket kortyolgattunk a barátokkal a sufni hűvösében, botorul azt gondolván, hogy ez bármikor megismételhető, csupán akarat kérdése.
Jó volt negyvenévesen mindenkit magunk körül látni, aki valaha a barátjának tudhatott.
Jó volt, amikor mulandó születésnapok ürügyén teljes létszámban összejött a nagy család, névsorolvasásnak még semmi értelme nem volt, egymást váltotta a könnyű derű és az átmeneti harag, valószínűtlenül buja volt a kert, a generációk egymással muzsikáltak, és senki sem gondolt még arra, hogy ezt a kimerevített pillanatot később már csak a fényképalbumok meg a videoszalagok őrzik.
Jó volt az a semmihez sem hasonlítható cirógatás a tarkón, a gyönyör nyilallása a gerinc mentén, az álomtalan alvás az ölelkezés után egymásra hullva.
Jó volt a szőlő apánk szüretén, az anyánk sütötte tócsni s az első halászlé, amelyre hosszú napokig visszajártunk.
Jó volt megkóstolni idegen kontinenseken a cápahúst és a kengurusültet – aztán hazatérni a konszolidált hazai ízekhez.
Jó volt késő este megpillantani a Notre-Dame-ot, alkonyatkor a sydneyi operaházat, délután a Niagarát, délben a moheri sziklákat az ír óceánban s reggel a kedvest ránk mosolyogva és kócosan.
Jó volt gondolatban együtt lenni más emberekkel, akik valaha éltek és írtak, de időben és térben elkerültük egymást, s jó volt arra gondolni, hogy a nagy rendszerváltás után is összetalálkozhatnak velünk olyanok, akik utánunk jönnek, hogy belegázoljanak ugyanabba a folyóba, amely már a mi lábunkat is mosta, és időnként leltározásra késztetett…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.