Félkész a leltár

Az emberi élettel az a legnagyobb baj, hogy egyszerre egysíkú és kiszámíthatatlan a dramaturgiája. Egysíkú, mert minden korban és minden hazában a születés-szerelem-halál szentháromsága körül bonyolódik; s kiszámíthatatlan, mert időbeli paraméterei menet közben ismeretlenek. Egy szűkszavú nekrológba szorított életút maga a cáfolhatatlan bizonyosság – ám a végső pillanat előtt még számolatlan lehetőség indázik mindenfelé: sűrűbben szőve, mint a fogyatkozó esőerdők liánrengetege. Ugyanakkor a halandóság a földi igazságszolgáltatás organikus eleme: nincs az az e világi gazdagság, alkotmányos kiváltság vagy münchhauseni filozófiai akarnokság, amely fölül tudná bírálni. Egyszerűbben szólva: a halál a legrendíthetetlenebb demokrata. Nem ismer királyt és alattvalót, urat és jobbágyot, elvtársat és osztályellenséget, közjogi méltóságot és adófizető polgárt, hívőt és ateistát – mindenkihez kérlelhetetlenül ellátogat. S ennél a totális „rendszerváltásnál” nincs mód kisstílű vagyonátmentésre: ideát maradnak a tőzsdepapírok, a hermetikusan széfbe zárt festmények, az off-shore birodalmak. A siralomvölgyi ügyeskedés legfeljebb arra szorítkozhat, hogy minél inkább elodázódjék ez a tabula rasa: ezt a csökönyös, hiú vágyat lovagolja meg a globális fiatalítóipar csakúgy, mint az irracionális vágyakból racionális profitot bezsebelő ezotéria.
Az ismeretlen ívű létezésnek az a legbizonytalanabb tényezője, hogy lesz-e módunk elszámolni az életünkkel. Ágyban, párnák közt végezzük-e, vagy hirtelen, minden előzetes jelzés nélkül tör ránk a vég. Erősen megoszlanak a vélemények, melyik az üdvözítőbb eshetőség. Jó volna idejében elrendezni legfőbb dolgainkat, de megszabadulni is a felülbírálhatatlan bizonyosság nyomasztó tudatától. Azt azonban bárki megcselekedheti, hogy útközben meg-megállva (amikor még derűs kedéllyel teheti) legalább az átélt jó dolgokat számba vegye – még akkor is, ha csak félkész a leltár.
Jó volt állni a hokedli előtt, s kezünkbe kaparintva anyánk kapcsos bugyellárisát, a nyakláncból lefűződött kagylófényű hamis gyöngyökkel játszani egész délelőtt.
Jó volt „kapjál el!”-t kiáltani a meszelt medence partjáról, bizton tudván, hogy apánk úgyis elkap a csobbanás pillanatában.
Jó volt a megnyugvás a lassan rózsaszínné váló mentőbelsőben: negyvenegy fok fölött már a távozás gondolata sem olyan rettenetes.
Jó volt a két nagyapánk kezét fogni, amikor botjukkal kopogtatva felhúzatták a szatócsbolt redőnyét, hogy kétforintos savanyú cukrot adassanak ki a közös unokának.
Jó volt virtuóz módon fejben számolni, csodálkozva a felnőtteken, akiknek ez olyan nagy attrakció, holott már az óvodát is mindnyájan kijárták.
Jó volt hétévesen az első könyvön egyhuzamban átrágni magunkat, felváltva izzadva és vacogva Robinson történetén, elrejtőzvén a használaton kívüli nyári konyhában.
Jó volt észlelni, amint tágul a világ, s ráérezni a kényszerű szabadságra, hogy mindenki magának kénytelen megtalálni az igazságot az ateista iskola, a békepap vezette templom, a legfontosabb dolgokról egyezményesen hazudozó sajtó, a nagyvilágra ablakrést nyitó könyvtár, a hamis csillogású tévé és a szókimondó szülői ház sokszögében.
Jó volt ráébredni kiskamaszként a nyers erőre, a kirobbanó életvágyra s a gyorsaságra, amely némely álmokban még évtizedek múltán is töretlen.
Jó volt csiszolgatni a szavakat, hogy kézre és tollra álljanak, s idővel tapasztalni, milyen hatást képesek gyakorolni másokra.
Jó volt birtokba venni Európa engedélyezett zónáit, mert így pontosabban érezhettük, mire vágyunk a tiltott zónákból.
Jó volt megtapasztalni magunkban az érzékiség örvényét, forogni vele őrülten, s istenuccse!, még az elkerülhetetlen csalódás is jó volt.
Jó volt tapasztalni, amint napról napra kijjebb tolódik a diktatúra tömlöcfala, hetente tabukat döntögetni, magunkba szívni a szabadság bódító leheletét, természetes módon összekeverni a szabadossággal, s látni a korábbi hatalmasok összeszűkülő tekintetét, akik akkor még nem tudhatták, lesz-e beleszólásuk a jövendő forgatókönyvébe.
Jó volt kamikaze módjára folyóiratot, hetilapot és napilapot alapítani, kizsákmányolni ifjú életerőnket, nem törődve a borítékolható bukással.
Jó volt társra találni, szeretni végkimerülésig, meglelni házat és hazát, sátoros lagzit ülni, háromnapos nászútra menni Velencébe, jó volt a végtelen honfoglalás, a véget érni nem akaró nomád élet, a folyton lázongó bizonyosság.
Jó volt kézbe venni az első könyvet, azt a laposat és csenevészt, s jó volt a világhódító érzés, amelyet később a vaskos, kemény fedelű opusok sem voltak képesek megidézni.
Jó volt látni, amint a csupasz, sikamlós lény kicsusszan a fényre, eget-földet rengető visításba kezd, s mi imamalomként ismételgetjük: szia, szia, hát te volnál az, test a testünkből, vér a vérünkből, isten hozott, és élj túl bennünket.
Jó volt, amikor istentelen hőségben mérhetetlen mennyiségű söröket kortyolgattunk a barátokkal a sufni hűvösében, botorul azt gondolván, hogy ez bármikor megismételhető, csupán akarat kérdése.
Jó volt negyvenévesen mindenkit magunk körül látni, aki valaha a barátjának tudhatott.
Jó volt, amikor mulandó születésnapok ürügyén teljes létszámban összejött a nagy család, névsorolvasásnak még semmi értelme nem volt, egymást váltotta a könnyű derű és az átmeneti harag, valószínűtlenül buja volt a kert, a generációk egymással muzsikáltak, és senki sem gondolt még arra, hogy ezt a kimerevített pillanatot később már csak a fényképalbumok meg a videoszalagok őrzik.
Jó volt az a semmihez sem hasonlítható cirógatás a tarkón, a gyönyör nyilallása a gerinc mentén, az álomtalan alvás az ölelkezés után egymásra hullva.
Jó volt a szőlő apánk szüretén, az anyánk sütötte tócsni s az első halászlé, amelyre hosszú napokig visszajártunk.
Jó volt megkóstolni idegen kontinenseken a cápahúst és a kengurusültet – aztán hazatérni a konszolidált hazai ízekhez.
Jó volt késő este megpillantani a Notre-Dame-ot, alkonyatkor a sydneyi operaházat, délután a Niagarát, délben a moheri sziklákat az ír óceánban s reggel a kedvest ránk mosolyogva és kócosan.
Jó volt gondolatban együtt lenni más emberekkel, akik valaha éltek és írtak, de időben és térben elkerültük egymást, s jó volt arra gondolni, hogy a nagy rendszerváltás után is összetalálkozhatnak velünk olyanok, akik utánunk jönnek, hogy belegázoljanak ugyanabba a folyóba, amely már a mi lábunkat is mosta, és időnként leltározásra késztetett…