Fordul a kocka

A Gallup közvélemény-kutató augusztus elsején nyilvánosságra hozott felmérése meglepő fordulatot jelzett: a Fidesz átvette a vezetést az MSZP-től. Ha ma lennének a választások, akkor a nagyobbik ellenzéki pártra a teljes felnőtt népesség 29 százaléka szavazna, míg a szocialisták eredménye 28 százalék. A biztos szavazó pártválasztók körében egyelőre döntetlen az állás, mindkét párt 45 százalékot kapna. A többiek messze lemaradtak. A Gallup szerint az SZDSZ, az MDF, a MIÉP és a Centrum népszerűsége egyaránt kétszázalékos. Szembetűnő a bizonytalanok számának növekedése: a januári 22 százalékról júliusra 34 százalékra emelkedett azok aránya a teljes felnőtt népességben, akik nem tudnának pártot választani.
Érdekes összevetni a bal- és a jobboldali pártok összesített eredményét. Jelenleg az összes választópolgár 33 százaléka szavazna a deklaráltan jobboldali pártokra (Fidesz, MDF, MIÉP), 30 százalékon áll a szociálliberális koalíció (MSZP, SZDSZ), és két százalékot mutathat fel a kiszámíthatatlan Centrum. A Munkáspárt csupán a biztos szavazó pártválasztók körében mérhető jelentéktelen egy százalékával, a szebb napokat is látott FKGP pedig még ott sem.
A fenti adatokat azért kell fenntartással kezelni, mert a többi intézet e sorok írásakor még nem hozta nyilvánosságra a legfrissebb pártpreferenciáit. A korábbi felméréseik egyöntetűen azt mutatták, hogy júniusban még az MSZP vezetett, de az előnye érezhetően fogyatkozott. Növekedett a bizonytalanok aránya, miközben a jobboldali szavazótábor szavazási hajlandósága egyértelműen növekedni kezdett.
Milyen következtetéseket lehet levonni az eddigiekből? A válasz nehéz. Jó lenne optimista hangulatban elemezni az érzékelhetően a jobboldal felé forduló közhangulatot, de vigyázni kell. 2002 kora tavaszán is rendkívül kedvezően alakultak az erőviszonyok a Fidesz–MDF közös lista javára, mégis az ellenfél nyerte a választásokat. Ezért mindjárt adódik is az első tanulság: hiába erősödött meg a magyar politikai rendszer sajátos kétpárti jellege, szokatlanul magas a bizonytalan preferenciájú szavazók aránya. Bármikor berobbanhat egy olyan közéleti botrány, amely földrengésszerűen átrendezi a közvéleménynek a pártokhoz való viszonyát, és eldönti, hogy az ingatagok végül kire szavaznak.
Itt van élő példaként Nagy-Britannia, ahol a hosszú éveken át szinte legyőzhetetlennek számító Tony Blair mára valóságos űzött vaddá vált a David Kelly rejtélyes halála után kirobbant politikai viharban. Az új stílusú baloldali politizálás legmarkánsabb alakja, aki sokáig a világ egyik legrokonszenvesebb államférfiújának számított, parlamenti vizsgálóbizottság elé kell hogy álljon. A népszerűsége romokban hever, utazhat a világ bármelyik országába, mindenütt ugyanazokat a keresztkérdéseket szegezik neki. Híresen magabiztos mosolya a múlté, a képernyőkről egy ideges és zaklatott ember arca köszön vissza ránk. Egyetlen szerencséje Blairnek, hogy a nagy ellenfélnek számító konzervatívoknak nincs igazán karizmatikus vezérük, ráadásul a kommunikációjuk is meglehetősen szerencsétlenül alakult. Visszaütött Ian Duncan Smithre és pártjára, hogy túlságosan lojálisak voltak a munkáspárti kormányhoz az iraki háború ügyében. Ezért nincs elegendő erkölcsi alapjuk a közvélemény előtt arra, hogy támadják a Blair-kormányt a kínosan alakuló hadi helyzet miatt.
Nálunk nem várható, hogy az iraki fejlemények miatt roppan össze az MSZP maradék 28 százaléka. Nagyobb a valószínűsége, hogy a riasztó jövő évi adótáblák, a növekvő villanyszámlák és a kenyér árának megugrása fogják szorult helyzetbe hozni a szocialistákat. És ne feledkezzünk el a malteroskanáltól az EU-projektekig menedzselt Kulcsár Attiláról, valamint a mögötte álló, MSZP közeli újgazdagokról sem, akiknek féktelen mohósága szintén vaskosan hozzájárulhat a nagyobbik kormányzó párt visszaeséséhez.
Sokat köszönhet a szocialista párt saját magának is. A frakció egyes tagjainak primitív és személyeskedő politizálása, az egyetlen ellenzéki napilapot rákosista stílusban zaklató megnyilvánulások és a jövő évi Medgyessy-csomag kapcsán tanúsított zavaros mellébeszélés mind azt sejtetik, hogy nem feltétlenül a kormány tagjai jelentik a jelenlegi koalíció leggyengébb láncszemét. Baj van a pártok és a frakciók működésével is.
A szabad demokraták mélypontra kerültek. A Magyar Bálint körüli botrányok után épeszű ember már nem veheti komolyan a közélet megtisztítására irányuló fogadkozásaikat. Hasonlóan nevetésre ingerlő Kuncze Gábor adócsökkentés melletti attakja is, hiszen a látványosan dörgedelmes sajtótájékoztatókon kívül eddig semmit (!) nem tett a párt egyszemélyes vezérkara, ami arra utalna, hogy neki ténylegesen a személyi jövedelemadó-terhek enyhítése az elvi cél. Az eddigiek ráadásul csak a betetőzései annak az elvtelen és megalkuvó, hol agreszszív, hol impotens politizálásnak, amellyel az eltelt tizennégy hónapban megörvendeztette az SZDSZ a híveit. Bár alábecsülni nem szabad a multinacionalizmus hittérítőit, mivel már többször bizonyították, hogy képesek komoly kampányteljesítményre, mégis elgondolkodtató, hogy négy miniszteri székkel, a népszerűség növelésére alkalmas ágazatok felügyeletével is sikerült eltaszítani maguktól 2002-es szavazóik több mint felét.
A koalíció pártjainak jelenlegi visszacsúszása emlékeztet az idei januári helyzetre. Akkor Ron Werber visszahozatala, a gyűlöletpolitizálás erősítése adta vissza egy időre az MSZP lendületét. Az EU-csatlakozási kampány, a profi módon feltálalt Medgyessy-féle országértékelő beszéd és a kétségkívül okosan kommunikált, valamint rendkívül óvatos iraki háborús részvétel szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a két nagy párt közötti különbség a 2003. januári öt százalékról február végére tizenegy százalékra nőtt (forrás: Gallup). Ez a kedvező helyzet azonban csak időleges volt, és már az április 12-i népszavazás riasztóan alacsony részvételi arányai is jelezték, hogy a werberizmus csak néhány hétig lehet igazán hatásos, hosszabb távon inkább méreg. Ráadásul akkor még kedvezők voltak a makrogazdasági mutatók, lehetett az Európa-tervről vizionálni.
Ma már egészen más az ország állapota. Óriási az ideges és frusztrált állampolgárok aránya. Ebben a közegben egy olyan bölcs és megfontolt kormányzati stratégiára lenne szükség, amelyik nem fér össze Gál J. Zoltán arrogáns sajtótájékoztatóival és Medgyessy Péter monetáris demagógiájával. Ha a jelenlegi kormányzati stílus marad, akkor rövidesen igen komoly előnyre tehet szert az ellenzék vezető ereje, a Fidesz, még akkor is, ha hibákról és mulasztásokról itt is lehetne bőven beszélni.
Közben az MDF vezetői elgondolkodhatnának. Egyelőre semmi jele annak, hogy a Dávid Ibolya és Boross Péter által vezényelt hintapolitika esélyt nyújtana a hőn áhított ötszázalékos eredmény elérésére. Az MDF a sorozatos balra kacsintásaival, a koalíciónak tett gesztusaival (MTV-kuratórium, kedvezménytörvény stb.) hasonló helyzetbe került, mint a brit konzervatívok. Ezzel a pártvezetéssel egyre kevesebb a hitele bármilyen, a kormányt kérdőre vonó akciónak. A választópolgárok az egyenes beszédet és a következetes magatartást kedvelik. Helyesen tette a Fidesz, amikor nem hallgatott a baloldal felől érkező szentenciákra, és a kiszámíthatóan nyílt ellenzéki stratégia mellett döntött. Igaz, hogy az árkok így is mélyek maradtak, de az is egyértelmű, hogy a jelenlegi koalíciónak van tényleges alternatívája, amelynek esetleges választási győzelme érzékelhető változásokat jelentene.
Mert most változásokra lenne szükség. Addig kellene megfordítani a folyamatosan romló nemzetgazdaságot, ameddig még lehetséges.