Határon túli petrezselymes falatok

Első látásra talán nehéz megmagyarázni, hogy mi köze a vállaji Vendel-napi búcsúknak ahhoz, hogy én az erdélyi Nagykárolyban, a Bukarest étterem mediterrán teraszán ülve óvatosan kanalazom a babgulyást, majd szeletelem a puha csirkemellet, de ígérem, minden titokra fény derül.
A magyar árakhoz képest fél áron ebédelek itt, mint ahogyan az egy hónappal ezelőtti határnyitás után teszik honfitársaim is. És milyen jólesik ez a Ciuc sörös vasárnapi ebéd. Mellettem meztelen nőalak agyagkorsójából zúdul alá a víz a szökőkútnál.
Számos kistelepülésnek a határnyitás az egyetlen lehetőség a gazdasági fellendülésre, ezért lobbizott éveken át az aktuális hatalomnál a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vállaj vezetése és lakossága is. A közelükben csak aprófalvak találhatók, és ha már a városkák között szemezgetünk, távolabb esik tőlük Nyírbátor, Mátészalka és Nagyecsed is, mint az erdélyi Nagykároly.
A két, svábok lakta falu, Vállaj és az erdélyi Csanálos (Urziceni) között két kilométer a távolság. A harmincas évek végén épített betonút kötötte össze a falvakat, de ez idáig az országhatáron sorompó és szöges akadály állta útját az embereknek. Vállajon 1943-ban 3400-an éltek, ma már alig 1100-an. Amíg tíz évvel ezelőtt különbuszok szállították az építőipari brigádokat Mátészalkára, Nyírbátorba és Nyíregyházára, mostanra a munkaképes lakosság ötven százaléka állásnélkülivé vált. – Amennyiben a vállaji határ véglegesen megnyílik, a falu elsorvadása megállhat – sorolták korábban érveiket a helybeliek. A települések közös igyekezetének köszönhetően először 1991-ben húzták fel a sorompót, amikor II. János Pál pápa a közeli Máriapócson járt. Aztán többnyire a Szent Vendel-napi búcsú, a nyírbátori zenei napok és a máriapócsi búcsú adott apropót a határnyitáshoz. Családok rég nem látott tagjai találkoztak, érdeklődő kirándulók vagy a bevásárlás hasznában bízó helybeliek kerekedtek fel, hogy megismerjék a határon túli területeket. Az elektromos áramot és a vizet az önkormányzat saját költségén már korábban elvezettette a határig, annak megnyitásával kapcsolatban pedig egy 2001. január 27-én megjelent kormányrendelet mérföldkőnek bizonyult. Minden kormány tett valamit a sorompók felemeléséért, s alig több mint egy hónapja már szabad az átjárás a két ország között.
Milliárdos összegből épült meg az uniós követelményeknek megfelelő határátkelő. A nyírbátori áfésznek már régóta üzletlánca van a túloldalon, s a szatmári oldalon Mol-benzinkút is üzemel, a határ megnyitása pedig serkenti a magánforgalmú kereskedelmet is. Révész Antal vállaji polgármestertől megtudom: a nagyecsedi okmányirodában azt mondták neki, hogy mostanában Mérk-Vállajról nagyon sokan jöttek útlevelet csináltatni, ezen pedig senki sem csodálkozik. A határőrök és a vámosok a forgalom fokozatos emelkedéséről számoltak be, amelyet 0 órától 24 óráig mérnek. Vass Ernőtől, a kirendeltség vámparancsnokától, és Simonka Attilától, a határőrizeti kirendeltség vezetőjétől megtudom: hétköznapi átlagban 500-600, hétvégeken pedig 700-800 ember kel át a határon, de mostanában már a falunapok alkalmával 1200-1300-an vágtak neki az útnak, ez naponta 300-400 gépjármű átléptetését jelenti. Elsősorban ruházatot, cipőt, építőanyagokat, csempéket, csaptelepeket és mikrobusszal áthozható bútorokat hoznak a környéken élők. Ugyanis a vámszabályok szerint egy alkalommal egy személy 28 200 forintig vámmentesen hozhat be termékeket, tehát négy ember már nemcsak székeket és komódokat, hanem akár egy szekrénysort is beszerezhet a magyar áraknál jóval olcsóbban.
– Meg kell hagyni, Nagykárolyban híres bútorgyár működik, szép termékeik vannak – summázza véleményét Simonka Attila. Megtudom azt is, hogy a bevásárlóturizmus a román állampolgárok részéről nem jellemző. Ők inkább rokont látogatnak gyalog és biciklivel, és kirándulni jönnek át Magyarország területére. Olyat is tapasztaltak már a határőrizeti szervek munkatársai, hogy vannak, akik rendszeresen a mátészalkai strandra mennek fürödni.
Kár lenne letagadni azt, hogy jelentős a benzinturizmus is. A 95-ös oktánszámú ólommentes benzin 170 forintnyi lejbe kerül. És ne felejtsük el, hogy enni is megéri átjárni a határon. Ezt egybehangzóan állítják a helybeliek mellett a határőrök és a vámosok is. Elsőként a karnyújtásnyira található csanálosi 177-es kilométerkőnél található éttermecskét ajánlják. Tisztes családi ház udvarán találom magam, ahol a lugasban kaphatok pacallevest vagy más finomságot is, az édességekről nem is beszélve. Egy kávéval és ásványvízzel beérem, majd továbbhajtok Nagykárolyba, a vállajiak által ajánlott étterembe. Az ötven éve ezen a néven működő Bukarest étterem teraszán Magyarországról érkezők kanalazzák a levesüket. A felszolgáló hölgyektől megtudom, ugrásszerűen megnőtt a határon túli vendégek száma. És nem csak egy szombat esti mulatság vagy vasárnapi ebéd kedvéért ruccannak át az anyaországiak, hét közben is gyakori látogatók.
– És olyan jó Budapesten magyarként járni – mondja egyikük a Bukarestben.
A Nyírbátort Vállajon keresztül Nagykárollyal összekötő út a híres sóút egyik szakasza volt, a nyírbátori Sóhordó utca ma is őrzi az emlékét. A postakocsik gazdasági, kulturális és informális kapcsolatot teremtettek a délen és északon fekvő városok között. Most ezt akár a gasztronómia útjának is nevezhetnénk.
Kitűnő kiszolgálás, remek ízek, hideg sör. Egy babgulyásért, salátás második fogásért, sörért, kávéért, doboz cigarettáért és öngyújtóért kettőszáztízezer lejt, azaz ezerötszáz forintot tett ki a ceh.