Működő „román modell”

Míg komoly uniós pénzeket költ keleti határának biztonságosabbá tételére, Románia igen „halkan”, de továbbra is fölöttébb hatékonyan érvényesíti azt a különben sehol le nem írt nemzetstratégiáját, amely a Moldovában élő románok megsegítését, illetve az anyaországhoz való kötésüket célozza.

Az EU-csatlakozás Bukarest által 2007-re remélt céldátumától és az esetleges brüsszeli szemöldökráncolásoktól függetlenül Románia úgy alakította az ügyet, hogy a Pruton túli volt szovjet tagállam román ajkú polgárai közül addig is nagyon sokan szereztek igen könnyen román állampolgárságot, amíg a moldovai törvények gyakorlatilag tiltották ezt. A bukaresti adminisztráció felkészült a változásra is: a vonatkozó moldovai törvény minapi módosítása már lehetővé teszi az ottaniaknak a kettős állampolgárságot, s így az érdekeltek immár a chisinaui román konzulátuson is kérhetik a román állampolgárságot.
„Suba alatt” Románia más értelemben is készült: az állampolgársági törvényt a kormány nemrég rendelettel úgy változtatta meg, hogy a román nyelv ismeretét az állampolgárság megszerzésének feltételévé tette. Mindez azokra érvényes, akik valaha román állampolgárok voltak – tehát a két világháború között –, illetve ezek első vagy másodfokú leszármazottaira. A soknemzetiségű Moldovai Köztársaságból tehát immár etnikai-kulturális alapon lehet román állampolgárságért folyamodni az egykor megvolt státus alapján vagy leszármazottként – továbbra is igen egyszerű körülmények között. Más kérdés, hogy nincs szigorúan szabályozva a nyelvismeret ellenőrzése; alighanem a jelentkezőkkel szóba elegyedő konzulátusi hivatalnok dönti majd el, hogy ki tud és ki nem románul. A Moldovai Köztársaság román ajkú lakosainak a román állampolgárság egyik legvonzóbb velejárója természetesen a román útlevél, amelynek felmutatásával másfél éve immár vízum nélkül lehet utazni az egész schengeni térségben. A bukaresti illetékes hivatalok 1990 óta gyakorlatilag titokban tartják, hogy hány moldovai lakos jutott román állampolgársághoz; a sötétben tapogatózók között volt már olyan szakértő is, aki egymillió körülire taksálta ezen esetek számát.
Számosan egyenesen „román modellként” emlegetik ezt a gyakorlatot; egyrészt a folyamatot fedő homály, másrészt a nagyságrend és nem utolsósorban a miatt a csendes következetesség miatt, amely lehetővé teszi a határon túli románság jelentős részének ezt a fajta tömeges és hivatalos „öszszekapcsolását” az anyaországgal, ami ugyebár zavartalanul folytatódik, a két ország közötti feszült viszony dacára is. Mindezt úgy, hogy közben más – igen jól és közelről ismert – esetekben ennél sokkal „puhább” megoldási kísérletek is komoly reakciókat váltottak ki mind Bukarest, mind egyes európai fórumok részéről…