Régóta tart a maszkabál…

Ha Tocsik Márta ma kötne sikerdíjszerződést, nem ismerné meg nevét a szélesebb nyilvánosság. Ha napvilágra is kerülne az ügy, hamarosan kikerülne a vezető hírek közül, a bulvársajtó pedig pár napon belül új szenzációk után nézne: mindig akad a pincében egy közszolgálati múmia vagy Ázsiában egy szétoperálandó sziámi ikerpár. A médiaszociológusok pedig okosan megmagyaráznák: nincs mit tenni, a harmadik évezredre megnőtt a publikum ingerküszöbe. Ma már keveseket háborít fel, ha liliomot tipornak – ahhoz a megerőszakolt lánygyermeknek legalábbis csecsemőkorúnak kell lennie, mint az AIDS-babonákban fürdő Dél-Afrikában, ahol a közhiedelem szerint csak a szüzek vére véd az immunhiányos járvány ellen.

Egyszerűbben fogalmazva: az emberek belefásultak a szenzációkba. A média egy darabig győzte, hogy mind meghökkentőbb híradásokkal szolgáljon – aztán ez a túlteljesítési láz egy ponton az ellentétébe fordult. Az írott szó szentségétől eljutottunk a manipuláció mindenhatóságáig. A médiafogyasztókat egyre gyakrabban és egyre rútabbul vezetik meg: hovatovább abban sem lehetnek bizonyosak, hogy az ország, amelynek választott kormányuk gondosan kimunkált titkosszolgálati jelentések alapján hadat üzen, egyáltalán létezik-e, vagy hollywoodi díszletek között forgatták le a vonatkozó híradó-tudósításokhoz a megrázó vágóképeket.

A kommunikációs ipart azonban viszi a lendület: egyelőre nem érzékeli a könnyen végzetessé váló generális hitelvesztést. Még mindig a régi filozófiát követi: szenzációt szenzáció hátán szállít, s nem ügyel arra, hogy nincs mód a feldolgozásukra, megemésztésükre; az egyik ügy kioltja a másikat. A politikai „píár” láthatólag gyorsabban eszmél: immár nem csupán használja, de ki is használja a szuicid hajlamú médiát. Kipattan egy botrány, ami kínos valamely pártnak? Nosza, minimális idő alatt kreáljunk egy ellenbotrányt. A valóságtartalmára nem kell ügyelni, hiszen a reakcióidő felgyorsulása miatt a sajtó immár a legfontosabb ügyeket sem képes a megfelelő mélységben végigvinni. A szennyesüket takargató, korrupt politikusok épp ebben bízhatnak a leginkább: a takarékon tartott, sokszor megalázó helyzetbe hozott újságok, televízió- és rádiócsatornák a csepegtetett apanázs arányában fognak szelektálni az eléjük tálalt ügyek között, s még a legközszolgálatibb, legbecsületesebb szerkesztőket és sajtómunkásokat is lenyomja a mesterséges túltermeléssel előállított médiacsömör. A hazug közszereplőket, ha tetten érik is őket, nem szégyenítik meg, nem közösítik ki, nem diszkvalifikálják a politikai mezőnyből. A maszatolásról, csúsztatásról és figyelemelterelő rágalmazási riposztokról jól fizetett sajtóhad gondoskodik. Nem csupán a média veszíti el ily módon eredendő purifikátori szerepét, de a demokrácia egyik legfontosabb öntisztító mechanizmusa is csúnyán beszennyeződik. A sajtó továbbra is nagyhatalom ugyan, de már elveszítette alapvető funkcióját, társadalmi tekintélyét, sőt hivatásbeli méltóságát: nem orientál, nem segít eligazítani a világban, ehelyett tehetős gazdasági és politikai csoportok részérdekeinek kritikátlan szolgálatába áll. S Magyarország még abban sem bízhat, mint más demokráciák, hogy a különféle valóságtorzító kísérleteket az ellenérdekelt média leplezi le; a több mint négyötödös posztkommunista sajtótúlsúly itt nem csupán a társadalmi realitást, de a róla mutatott tükröt is végletesen deformálja.

Hogy minden korábbinál nagyobb a baj, azt az úgynevezett brókerügy illusztrálja a leghívebben. A kormánypárti pénzgyár fogaskerekei közé homokszem került. (Ilyen homokszem volt a Tocsik-ügy arcátlan pénzátutalási gyakorlata is, ahol a hallatlan magabiztosság miatt meg sem próbálták leplezni a balliberális pártkasszák közpénzből való illegális feltöltését.) Olyan helyen sérült a kommunikációs rendszer, ahol első pillanatban nem lehetett látni (mert csak a kiválasztottak voltak beavatva), hogy az egész Medgyessy-féle, az egyenlőnél is egyenlőbb elitet rendíti meg a betüremkedő nyilvánosság. A máskülönben kínosan lojális mértékadó és bulvársajtó is szenzációként kezelte a pénzügyi szervezetek állami felügyeletvezetőjének megverését, s később, amikor a kormánytagok, sőt, a kormányfő áttételes érintettségére is fény derült a kapcsolódó piramisügyben, már nem lehetett visszagyömöszölni a kiszabadult szellemet a palackba. „Szerencsére” a kormányoldal időben megakadályozta a parlamenti eseti vizsgálóbizottság felállítását (csak ne tematizáljon itt az ellenzék egy álló nyáron át, amíg mi jól megérdemelt szabadságunkat töltjük), s a nemzetbiztonsági államtitkár jóvoltából a sikkasztó koronatanút is sikerült a kiadatási szempontból a „Föld túlfelén” lévő Bécsbe eltávolítani. (Kiforrott jogállamban már rég el is felejtettük volna, hogy Tóth András valaha kormánytag volt.) Medgyessy kabinetje – amely a kétlépcsős csomagolással amúgy is romba döntötte a száznapos osztogatással nagy kínnal fölépített választói hitelét – ha életet nem is, de időt mindenképpen nyert. Ám így is csoda volna, ha a piramiskormány sokáig el tudná odázni a teljes gazdasági és morális összeomlást.

A lojális sajtó most látja csak, milyen nagy bajt csinált, hogy bulvárszenzációt sejtve nem zárta el időben az információs csapokat. Bizonyára nagy fejmosást kaptak illetékes helyeken, mert az ámokfutó kormányzati vészkommunikációval vállvetve szálltak be a dezinformálásba. Ha rajtuk múlik, Kulcsár Attilát nem a fő titkosszolga, hanem a minden hatalmat nélkülöző Áder János engedte volna ki az országból. Különösen elvetemült túlteljesítésnek számít Forró Tamás produkciója, aki a történtekben az 1998-as robbantások forgatókönyvét látta reinkarnálódni; de – már-már elérve a forrói bugyrokat – kilóg a nyelve a túlteljesítéstől Várkonyi Tibornak is, aki a számára antipatikus rádióelnök, legfőbb ügyész, jegybankelnök és főrendőr láncszerű dehonesztálásába illesztve képes liberális (!) vezércikkben azt a végtelenül cinikus, antihumánus, az emberi méltóságot sárba tipró mondatot leírni: „olyan pénzügyi felügyeleti elnökről (van szó), aki fölöttébb furcsa megveretése után nem sajgó sebeit fájlalja, hanem a kórház folyosóján, hordágyán tévéshow főszerepét játssza el”. A vélhető fejmosást továbbhárító üzenet nyilván nemcsak a megvert „fideszes” kádernek szól (aki a Forró–Várkonyi-féle sugalmazás szerint feltehetően önmagát verette meg), hanem a „tévéshow” óvatlan közreműködőinek is, akik nem észlelték, hogy koncepciózusan beugratták őket. Aligha kétséges: itt egy klasszikus összeesküvés-elmélettel van dolgunk, amelyet a fent nevezettek amúgy természetesen mélységesen megvetnek.

Ugyanez a napilap egy nappal később egy internetről levadászott amatőr fotót közöl a címlapján: ezen Kulcsár Attila, az MSZP közeli VIP-ügyfeleknek csillagászati hasznot garantáló bróker őstehetség a K&H maszkabálján látható Zorro hűséges szolgájának jelmezében. Aki ugye süketnéma: nem hall, nem beszél, legfeljebb mutogat. Azt még nem tudni, kicsoda Zorro, de kétségtelenül körültekintően választja meg bizalmi embereit. Míg erre fény nem derül, dúdoljuk együtt Bródy Jánossal: Régóta tart a maszkabál – a házmesterlegény a választott király…