Tömegsír a stadionban

Tito 1972 májusában volt nyolcvanéves. Munkásmozgalmi taktikája egyszerű volt: úgy döntött, túlél mindenkit. 1980 májusában, pár nappal 88. születésnapja előtt halt meg. Brezsnyev bejelentette, hogy elmegy a temetésre, de Kádár hallgatott, s ezzel kellemetlen helyzetbe hozta a jugoszláviai magyarságot, mert a szerbek rajtuk kérték számon: „Kádár talán nem jön?” Azután ment, s mindenki föllélegezhetett.

„Azon a napon majd megkérdezzük a pokoltól: »hát nem volt még elég?« S akkor a pokol majd visszakérdez:
»Miért, hát maradt még valami?«”
Mesa Selimovic: A dervis és a halál

A Tanjug-jelentés szerint száz fölött volt az állam- és kormányfők, királyok és pártfőtitkárok száma, akik Tito temetésén jelen voltak. (Pertini és Berlinguer, Szaddám Huszein és Arafat, II. Hasszán és Károly Gusztáv, Thatcher és Schmidt, Kekkonen és Kreisky, Hua Kuo-feng és Kim Ir Szen, Waldheim… valamint Moszkva vazallusai, akiket Tito lenézett.) Tetszett volna neki, ha látja. Mindent elért az életben, mégis csalódottan halt meg, mert álmát, a Nobel-békedíjat nem kapta meg.
Kádár 1982-ben ugyanígy hallgatott, s hetekig 15 millió magyar bízott abban, hogy egyszer az életben a sarkára áll, ellentmond az addigra alkoholistává vált Brezsnyevnek, és a Magyar Népköztársaság részt vesz a Los Angeles-i nyári olimpián. De nem mondott ellent! Minek olimpia? Érdekelte őt, hogy a sportolók egyike-másika majdnem belehalt? Mindig csak a párt érdeke volt a fontos. Utolsónak jelentette be a bojkottot, s ezzel 15 millió magyart köpött szembe. Jugoszlávia természetesen részt vett a nyári játékokon, és 1984-ben Szarajevóban világszínvonalú téli olimpiát rendezett. A stadion és több pályaszakasz ma tömegsír.
A Művelődési és a Külügyminisztérium a 80-as évek közepén még azt tervezte, hogy Magyar Kulturális Intézetet nyit Belgrádban, aminek a vajdasági magyarok örültek a legjobban. A terv azonban elhúzódott – mivel az „illetékes elvtársak” 1987–89-ben már mással, elsősorban a saját sorsuk alakításával voltak elfoglalva –, 1991-ben pedig „történelmi okok miatt” lekerült a napirendről.
Az utolsó vajdasági magyar fejlesztés is önerőből történt: az újvidéki rádió magyar adásait napi 24 órára emelték, ami a nemzetiségi rádiókat tekintve egyedülálló teljesítmény volt a világon. Az újvidéki rádió négy órával többet sugárzott 1987-ben magyarul, mint a Kossuth rádió Budapesten.
A magyar értelmiség egy igen szűk köre megpróbálta szembesíteni a magyar párt- és államvezetést a szocializmus jugoszláviai modelljével (életszínvonal, áruellátás, infrastrukturális fejlettség, turisztika stb.), de 15 évig azt a választ kapta, hogy Jugoszlávia eredményei csakis a nyugati kölcsönöknek köszönhetők, az ország teljesen eladósodott, kiszolgáltatott, és a gazdasági csőd szélén áll. Érdemes megemlíteni a kórus szólistáit: Fock Jenő, Nyers Rezső, Tímár Mátyás, Fekete János, Marjai József, Medgyessy Péter és Békesi László, akik – miközben irigyelték déli szomszédunkat – nyeglén odavetették annak nagyméretű és részben valós gazdasági nehézségeit. 1991-ben a Magyarországnál két és félszer nagyobb, 23 milliós lélekszámú Jugoszlávia 41 milliárd dollár adóssággal fejezte be szocialista és szövetségi létét. Hazánk adóssága meghaladta a 20 milliárd dollárt, miközben nem rendelkeztünk két olyan biztos devizabevételi forrással, mint az évi nettó kétmilliárd dollárt hozó horvát tengerpart, illetve a vendégmunkások által hazajuttatott, hasonló nagyságrendű összeg.

A történelmi omladék alól csak az alig tízezres lélekszámú szlovéniai magyarság tudott kimenekülni, a horvátországit teljesen maga alá temette a belgrádi politika mocska, a vajdasági magyarságot pedig beledarálta a mocsokba. Az anyaország meg hallgatott.
Milosevics 1989-ben eltörölte a vajdasági autonómiát. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) mintegy politikai válaszként meghirdeti autonómiatervezetét, amelyet eljuttat Belgrádba és Budapestre is. Amíg a VMDK alkotmányos autonómiaterv-változataival házal, addig a délszláv népek fegyverkeznek, s Jugoszlávia szinte törvényszerűen sodródik a háború felé, amiről Budapest egyszerűen nem vesz tudomást. Milosevics szóba sem áll a vajdasági magyarság legitim érdek-képviseleti szervezetével. A Németh-, majd az Antall-kormány tanulmányozza a VMDK tervezetét, de egyik sem áll ki mellette, nem képviseli sehol (sem Európában, sem az egyre agresszívabb Belgrádban) a vajdasági magyarságot, pedig az MDF választási győzelmében meghatározó részük van a határon túli magyaroknak. A választási győzelmet bejelentő Antall József mellett az emelvényen ott áll Király Károly és Duray Miklós, valamint Ágoston András, a VMDK elnöke is. Már a többpárti parlament első ülésein bebizonyosodik, hogy Antall mindent tud a CDU–CSU-ról, otthon van az olasz kereszténydemokráciában, de a Balkánról hiányosak az ismeretei. Sajátos paradoxon, hogy külügyminiszterénél azonban még mindig tájékozottabb. Antall kormányfői beiktató beszédében azt mondja, „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke” akar lenni, és hogy „a Vajdaságot nem Szerbiának, hanem Jugoszláviának ítélték oda” (az ország csak 1929 után lett Jugoszlávia! – J. Gy.).

Húszezer Kalasnyikov géppisztolyt és lőszereket szállít Zágrábnak 1990 októberében hazánk titkos kormánydöntés alapján. Az ügyefogyottan megszervezett akciót a jugoszláv szövetségi (mindig is szerb) belügy követi, még a kamionok rendszámát is lefilmezik, de a szállítmányokra nem tudnak lecsapni, viszont világraszóló botrányt kavarnak, amiben legfőbb szövetségesük a magyar parlamenti ellenzék: az SZDSZ, amely a „kivitelező”, azaz Jeszenszky Géza külügyminiszter lemondását követeli. Jeszenszky marad, de elveszti a fonalat.
Antall miniszterelnök e frusztrált helyzetben egyenlő távolságot kíván tartani a „jövendőben” Zágrábtól és Belgrádtól. Így kerül – máig érthetetlenül – a horvát keresztény-konzervatív, kissé archaikusan patrióta politika egy kalap alá a bizantin jellegű belgrádi nagyszerb sovinizmussal.
Lassan már dörögnek a fegyverek Jugoszláviában, amikor Antall József 1991 februárjában Visegrádon belekényszeríti hazánkat egy kvázi szövetségbe, amely 12 éve nem működik kellő hatékonysággal, sőt… „Barátaink” csak arra jók, hogy Horn Gyula Meciarral népességcseréről álmodozzon, majd a magyar ellenzékkel közösen támadják a rasszista Benes-dekrétumok ügyét teljes joggal fölvető Orbán Viktor miniszterelnököt, Mikulás Dzurinda Budapesten alázhassa meg a zavaros múltú Medgyessy Pétert, s akkor még a bős–nagymarosi betonszörnyet nem is említettük. Ha Antall József és külpolitikai „stratégái” nem kapkodnak, már 1991 nyarától valós, akár a skandináv vagy a Benelux államokéhoz hasonló mélységű és minőségű szövetséget köthettek volna a független(edő) Szlovéniával és Horvátországgal. A történelmi gyökerek is frissebbek és arányosabbak (Osztrák–Magyar Monarchia), mint a Károly Róbert fémjelezte Anjou-kor.
1971. augusztus 31-én – miközben az Akadémiai Kiadónál máig meghatározó országmonográfiák látnak napvilágot – megjelenik egy furcsa kis könyvecske a Kossuthnál is, Várady Gyula Déli szomszédunk, Jugoszlávia címmel. A szerző azonban bő 20 évig ismeretlen, csak a rendszerváltás után derül ki, hogy a „mű” Horn Gyula kandidátusi disszertációja. A pufajkától a kandidatúráig vezető út állomása Belgrád, ahol a 60-as években éppen mint diplomata tevékenykedik Horn, s gyűjti az anyagot az alapvetően szovjet szemléletű „tudományos” főműhöz.
Ezt a mérhetetlen Dél-szlávia-ismeretet kamatoztatja Horn 1994-et követően, miközben Európában a második világháború utáni legnagyobb öldöklés folyik pár méterre a magyar határtól. A „tudósokból” álló szakértői csapat addig alakítgatja a VMDK autonómiatervezetét – miközben százával halnak meg a magyarok Szlavóniától Boszniáig, és ezrével szöknek át Magyarországra –, amíg a VMDK-ból VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség) lesz. A Vajdasági Magyar Szövetség – csakúgy, mint elődje – szembesül Budapest impotenciájával, pedig Dayton (1995. november 21.) után kiváló lehetőség nyílna rá, hogy a magyar kormány fölvesse a sémákban és szabványokban gondolkodó (a gondolkodás legprimitívebb foka az analógia) Európai Unió és az Egyesült Államok számára megfelelő magyar külpolitikai lobbizással: a vajdasági magyarság helyzetének rendezésében a mérvadó irány a működő dél-tiroli autonómiamodell. Erre lett volna lehetősége az összehasonlító kisebbségtudományban járatos, napjainkban helyét az EU mezőgazdasági bizottságában megtaláló Tabajdi Csabának, akkori miniszteri rangú államtitkárnak. De nem tette meg. Pedig címzetes államtitkára (Lábody László) asztalán ott feküdt a két és fél oldalas olasz–osztrák szerződés, amely Ausztriának még vétójogot is biztosított, továbbá a 250 oldalas – a „falusi nemzetiségi tűzoltószertárig” szabályozott – végrehajtási utasítás német nyelven. Ehhez persze az is kellett, hogy 1975-ig az osztrák kancellár a lábát se tegye be Rómába.
Nálunk Göncz Árpád köztársasági elnök akkor fogadta Szlobodan Milosevics feleségét, amikor magyarok ezreit kényszersorozással tették a jugoszláv hadsereg katonájává.
A külpolitikai, gazdasági és szomszédságpolitikai fenomén, dr. Horn Gyula kandidátus-miniszterelnök mint nyelvész sem volt akármilyen országlása idején! 1997 augusztusában, a budapesti horvát gimnázium megnyitásakor elmondott négymondatos, eredetileg horvát nyelvre komponált megnyitó dadogásában főleg orosz, szerb és bolgár szavak keveredtek (a magnószalag őrzi), megdöbbentve a hazai horvátságot, hasonlóan ahhoz a katyvaszhoz, amit külpolitika címen művelt a vajdasági magyarság kárára.
Az Orbán-kormány az első budapesti adminisztráció, amelynek legalább elképzelése és jövőképe volt a Kárpát-medencei magyarságról és az egyetemes magyar kultúráról. A sokat próbált internacionalista-globalista ellenzék pergőtüzében teszi meg az első lépéseit egy, a határokon átívelő virtuális nemzetegyesítés irányában. A hatás-ellenhatás igen kedvezőtlen. Hazánk alig egy hónapos NATO-tag, amikor az Egyesült Államok 1999. június 3-tól 72 napon át bombázza a saját albán lakossága ellen népirtást elkövető (maradék) Jugoszláviát. Koszovó nemzetközi protektorátus lesz, a népirtás véget ér, de Belgrádban még mindig Szlobodan Milosevics és bandája az úr, akivel nemzetközi szinten senki nem áll szóba, egyedül a hágai Nemzetközi Bíróság érdeklődik iránta.
Hosszú vita után a magyar Országgyűlés 95 százalékos szavazataránnyal (csak az SZDSZ fordult nyíltan szembe a határon túli magyarsággal) elfogadja a kedvezménytörvényt. Mivel az Orbán-kormány a térképet is ismeri, és kapcsolatait is erősíteni szeretné Horvátországgal, valamint az ott legtöbbet szenvedett magyarsággal, tevékenyen részt vesz a horvátországi magyarok reintegrációjában sikeres iskola- és templomfelújítási programjával (Szentlászló, Kórógy, Kopács). Hozzájárul az Eszéki Magyar Oktatási Központ kialakításához is. Az oktatási vertikumból egy láncszem – az eszéki Joszip Juraj Strossmayer Egyetemen létesítendő magyar tanszék – évek óta hiányzik, de legalább már van magyar konzulátus Eszéken. (Szabadkán is az Orbán-kormány nyitja meg a főkonzulátust.)

Örömmel fogadta a Fidesz-csapatot a vajdasági magyarság, ezért nagy a meglepetése, amikor a Fidesz igen hűvösen viszonyul a VMSZ-hez, különösen annak elnökéhez, pedig Kasza József – ez idő tájt még – Szabadka főpolgármestere is. Miközben folyamatos a szerbiai magyarság zaklatása, Budapest nem a VMSZ-szel tárgyal, hanem a faxpárttá silányodó Ágoston András „vezette” fantommal, amelynek pesti képviselője, Vékás János igen viharosan és fölöttébb gyanús körülmények között távozott Újvidékről.
A belgrádi hatalomváltás után (2001 decembere – 2002 januárja) Zoran Djindjics az új szerb miniszterelnök, akivel Orbán Viktor személyesen is jó kapcsolatokat ápol (még a karakterük is megegyezik). Djindjics kiszolgáltatja Hágának Milosevicset, s ezzel, úgy tetszik, véget ér Szerbia legsötétebb, legborzasztóbb korszaka.
Belgrád elfogadja a státustörvényt (tízezrével váltják ki a magyarigazolványt), amelyet a szerbiai magyarság a kettős állampolgárság elismertetésével szeretne meghaladni, de 2002 tavaszán az egyetemes magyarság elveszíti a választásokat, 2003 tavaszán pedig orvlövész végez Djindjics szerb kormányfővel. Orbán részt vesz a temetésén, Medgyessy Pétert nem érdekli a „dolog”. Túltesz Kádáron is.
A helyüket el nem hagyó, 350 ezer főre zsugorodott délvidéki magyarok mára „új” ország, Szerbia–Montenegró polgárai lettek. Ezúttal „ez adatott meg neki(k)”, s folyamatosan szenvedik el a szerb sovinizmus mindennapi provokációit, miközben Budapesten minimális kedvezményeiket (amelyeket pedig törvény biztosít) is sorra vonja vissza a Magyar Köztársaság kormánya.
A nemzetközi összehasonlító kisebbségtudomány 250–300 ezer fő alatt definiálja a csonka kisebbség fogalmát. (Nincs elég orvos, műszaki értelmiségi, pap, tanár stb. – ilyenek a hazai kisebbségek is.) A magyar határ közelébe fölhúzódó „véreink, de nem honfitársaink” (Illyés Gyula) létszáma ma mintegy 350 ezer lélek. És csak pár hónap van hátra a hazánkra is kötelező schengeni vízum bevezetéséig…
Az elmúlt bő fél évszázad vázlatos áttekintése után fölvetődik a kérdés: használhatja-e Magyarország önmagára nézve az anyaország fogalmát? Akinek kérdéses a válasz, tekintse meg az áprilisi Magyar Állandó Értekezlet dokumentumait! Vagy elég fölidéznie a szocialisták nemzetromboló elképzeléseit a kettős állampolgárságról.