Árva Vízipók

Ahogy vannak egyszerelmű emberek, vannak egyművű alkotók is. Közös bennük, hogy egyetlen nagy élmény élteti s emeli át őket az örökkévalóságba. Szabó Szabolcs rajzfilmrendező, akit szeptember elsején, hetvenhat évesen hívott át a túlsó partra a halál, közéjük tartozott. Egy szerelme volt, a teremtett világ, és egy fő műve, a világszerte ismert és szeretett ismeretterjesztő rajzfilmsorozat, a Vízipók-csodapók.
Több évtizedes rendezői pályája során, amelyet a hazai rajzfilmstúdiókban töltött, a fővárosban a Pannóniánál, illetve a kecskeméti műhelyben, más filmek is kikerültek a kezei közül (van négy olyan munkája, a hatvanas évek elején külföldi megrendelésre készült Artur sorozat filmecskéi, amelyekből egyetlen kópia, de még egyetlen fázisrajz sem maradt fenn), reklámok és állatmesék, de a nagy sikert, a vitathatatlan elismerést a hetvenes évek közepétől a nyolcvanasok közepéig rajzolt és rendezett sorozat hozta meg neki. S gyanítható, hogy az immár árván maradt bájos, szögletes figura őrzi meg a nevét majdani időkben is.
Bölcs tanárok felügyelete mellett, természetközelben, bogarászással, pecázással töltött, derűs gyermekévek után, mint nemzedéktársaira általában, rettenetes férfiéveket mért a történelem Szabó Szabolcsra is. A második világháború végóráiban a gimnáziumi padokból vitték el katonának. Volt hadifogoly, majd megbízhatatlan elem és munkaszolgálatos, az Iparművészeti Főiskoláról politikai okokból kiebrudalt, egyénieskedő fiatalember. (A Rákosi Mátyásné elnökletével zajló tömeggyűlésen egyedül ő nem szavazta meg, hogy Mindszenty bíborost akasszák fel.) Az „enyhülés” éveiben a filmgyár rajzfilmstúdiójában talált menedéket. Többet is annál: élethivatást. Macskássy Gyula vette védőszárnyai alá, miután meggyőződött róla, hogy kifestőként, fázisrajzolóként, sőt tervezőként is igen jól alkalmazható az oly híres Macskássy-produkciók kivitelezésében. Szabó Szabolcs élete végéig hálával emlékezett a mesterre és a mellette eltöltött „tanulóévekre”. Nem tévesztette szem elől a rajzfilmművészet alapelveit sem, amelyeket Macskássy Gyulától lesett el. A „tiszta ábrázolás” lett a jelszava neki is, akárcsak mentorának, noha a leckét – az animációs filmművészetben arra kell törekedni, ismételgette neki is, másoknak is Macskássy, hogy a lehető legkevesebb mozdulat és motívum alkalmazásával fejezzük ki a legtöbbet, a lényeget – szívfájdító, kemény megpróbáltatások árán sajátította el. Csak lassan és nehezen önállósodott, noha a legnagyobb korszakát élte ekkortájt a Pannónia Filmstúdió. Méterezrekben gondolkodtak (1961-ben, amikor Szabó Szabolcs az első önálló munkáját rendezte, majd háromezer méternyi rajzfilmet gyártottak a Pannóniában, egy év múlva ötezret), s egyre-másra bocsátották szárnyra az eredeti tehetségű alkotókat.

Ki tudja, talán ez a nagy „nyüzsgés” is hátráltatta a csendes és visszahúzódó, legszívesebben csak otthona négy fala közt, élete párjával, az ugyancsak rajzfilmes Bátai Évával együtt alkotó Szabó Szabolcsot a magára találásban? Mindenki tudta róla, hogy állatfigurák szeretetteljes megformálásában jeleskedik leginkább. Hát Aiszóposz meséinek az „animálásával” bízták meg. És mert az oroszlánról meg a szamárról, a rókáról és a hollóról Várnai Györggyel közösen készített filmjei általános elismerést arattak, amikor a Magyar Televízió tudományos ismeretterjesztő sorozatot rendelt meg a Pannóniától, másra nem is gondoltak, csak Szabó Szabolcsra, aki a feladatot teljesíteni tudná. Tudós forgatókönyvírót adtak mellé, Kertész Györgyöt, társrendezőként pedig Szombati Szabó Csabát és Haui Józsefet, és már az első vízipókos epizódoknak óriási hírük kelt. Hatáselemzést tudtommal senki nem készített róla, hogy miért. Idő sem igen volt rá, az első sorozat után a másodikat rendeltek, majd meg a harmadik „futamot”, mozifilmet állítottak össze belőle, vízipókos reklámfilmeket rendeltek a stúdiótól, a külföldi filmforgalmazók is vitték a produkciót, akár a cukrot. Ugyan ki ér rá ekkora népszerűség közepette a miértekkel foglalkozni?
Csak mostanában találgatjuk, a gyermekkultúra ínséges esztendeiben, amikor a hazai animációs filmművészet színe-virága külföldi megrendelésre – szinte bérmunkásként – dolgozik, és be kell érnünk az idegen elgondolások szerint gyártott ismeretterjesztő sorozatokkal is, hogy mi lehetett a Vízipók-csodapók általános sikerének a titka. Groteszk, ám mégis találóan realisztikus természetelvűsége? Kedvessége, szellemessége, „embersége”, jósága? Mindez együtt, alighanem. És az, hogy a kisgyermek, aki végignézi a három sorozatot – a Légnadrág című epizódtól az Eltáncolt üzenetekig –, valóban tájékozottabb lesz a teremtett világ tudnivalóiban, mint mielőtt a képernyő elé ült volna. Ismereteit minden különösebb erőfeszítés nélkül, szórakoztató formában, „erőszakmentes övezetben” tartózkodva csipegeti össze – ugyan hány televíziós műsorról mondható el ez manapság?
Kitüntetéseket nem kapott a Vízipók-csodapókért Szabó Szabolcs, legfeljebb a gyerekektől. Gazdag ember sem lett belőle, nem úgy, mintha a tengerentúlon vízipókozta volna át életének több évtizedét. Azt hiszem, egyik sem hiányzott neki, sem a hivatalos plecsni, sem a gazdagság. Egyszerelmű s egyművű életének – tudhatta ő ezt, és ma már mi is tudjuk – nagyobb a jussa ezeknél: a művészi hagyatéka által garantált emlékezet. Kétségekkel körülkerített világunkban sem lehet kérdéses ugyanis senki számára sem, hogy amíg tévénéző kisgyermekek és vízi élőlények lesznek a világon, valahol mindig nézni s élvezni fogják Szabó Szabolcs műveit. És kell-e annál nagyobb szelet a halhatatlanságból, mint gyermekek ismeret- és élményvilágában élni tovább?