Durrani kardja

Néhány napja Karzai elnöknek másfél évi próbálkozás után sikerült kinyittatnia az elnöki palota páncéltermét, amibe a tálibok bicskája beletört. Ekkor derült ki, hogy sértetlen a mintegy húszezer darabot, érméket és ékszereket is tartalmazó baktriai aranylelet, amelyet még Nadzsibullah elnök helyezett el, és amelynek eltűntéről számos mendemonda keringett.

Mérhetetlen szegénységben élő harmadik világbeli népeket, amelyeknek szinte egyetlen kincsük a több ezer éves ősi múlt, megfosztanak történelmüktől, hogy a nemzeti identitásukat elvesztett emberek „könnyebben kezelhetők” legyenek, míg a történelem nélküli országok és személyek múltat vásárolnak maguknak. Még múzeumi tárlókban vagy lepecsételt ládákban pihennek a műkincsek, amikor valahol a világ másik felén megkötik rájuk az alkut. Nemcsak a bagdadi nemzeti múzeum jutott erre a sorsra, hanem korábban az afganisztáni múzeumok is. A céltudatosság, szervezettség, hasonlatosság arra utal, hogy nem véletlen egybeesésről, hanem nemzetközi jelenségről van szó.
A kabuli múzeum 1939-ben nyitotta meg kapuit, hogy otthont adjon a Kabultól északra, Bagram térségében 1936–39 között feltárt, 1800 darabos aranyleletnek és más kusán, baktriai, alexandriánus (greko-buddhista), Akhaimenida, párthus, Szasszanida és iszlám művészeti emlékeknek. A múzeumnak több mint kétszázezer ritka darabja volt, a gandhára és Szasszanida-szobrokon, greko-buddhista domborműveken kívül csodálatos, 31 ezer darabos érmegyűjteménnyel rendelkezett a Kr. e. VIII. századtól a XIX. századig.
1965-ben a kelet-afganisztáni Hadda térségében folyt az első afgánok által irányított feltárás. A haddai lelet bázisán jött létre a dzsalálábádi múzeum, amelynek értékeit 1989 márciusában, a szovjet csapatkivonás befejezését követően, a mudzsahidek ostroma előtt becsomagolták, és legértékesebb darabjait Kabulba akarták szállítani. A tankokkal őrzött konvojt útközben megtámadták, és a kincsek nagy része soha nem érkezett meg a fővárosba. A Nadzsibullah-rezsim bukását követően a mudzsahidek legelőször a dzsalálábádi múzeumot rohanták le. A fosztogatás nem volt olyan esetleges és indulattól vezérelt, mint a dzsalálábádi indusok, hinduk, szikhek házai és boltjai elleni támadás. Jól öltözött, kövér pakisztáni kereskedők latin betűs listákkal felszerelve irányították a pincékből és raktárakból a lepecsételt ládák felpakolását teherautókra, beleértve a múzeum udvarán álló többmázsás szobrokat is. A konvoj meg sem áll a pakisztáni határátkelőig, majd onnan északra, Dirbe vette útját. Itt pihentette a műkincseket a jól szervezett nemzetközi hálózat, amíg nem egyeztetett a megrendelőkkel, vagy fel nem srófolta az árakat. Az afganisztáni régiségek később bukkantak fel a pesavari, kvettai, iszlámábádi, lahorei bazárokban, vagy utaztak egyenesen az új megrendelőkhöz. A hajdan a múzeum kertjét díszítő háromméteres szobrok jelenleg a magyar állammal perben álló brit főrend londoni (chelsea-i) házának kertjében állnak az utcáról is látható módon.
A nemzeti múzeum 1924 novemberében nyitotta meg kapuit Kabul belvárosában, a Koti Baghcse parkban. 1931-ben költöztették át a főváros déli peremén elterülő, Amanullah sah által épített új kormányzati negyedbe, Darulamanba. A vidékies, timpanonos homlokzatú, kétszintes kúria sem korszerű raktárhelyiségekkel, sem megfelelő biztonsági rendszerrel nem rendelkezett, ám kiállítótermeihez a világ legnagyobb múzeumai sem voltak foghatók, roskadoztak a csodáktól.
1989-ben Nadzsibullah elnök utasítására a kabuli nemzeti múzeum összes kincsét becsomagolták, belőle tizenhat ládát az elnöki palotába szállítottak. Tartalmukat nem ismerjük, mert 1993-ban listájuk a múzeumban elégett. Mindenesetre 1991-ben a baktriai aranyleletet zártkörű kiállításon bemutatták a diplomáciai testületnek, majd az elnöki palota páncéltermében helyezték el. A ládák sorsa szerencsésebb volt, mint Nadzsibullah elnökéi, néhány közülük érintetlen pecséttel még a tálib érát is megérte az elnöki palotában, közülük párat a tálib kulturális minisztériumba vittek.
Miután a mudzsahidek 1992-ben elfoglalták Kabult, megkezdődött a múzeum kálváriája. Először Hekmatjar csapatai törtek be, majd Maszud harcosai kiverték őket. Szajjaf és Maszud egységei eközben szakadatlanul harcoltak a Wahdat csapataival, Hekmatjar pedig délről támadta rakétával a fővárost. Bármelyik szervezet milíciája részt vehetett a kisebb-nagyobb fosztogatásokban, ám a múzeum kiürítése 1992 őszétől szisztemaikusan, szervezetten folyt. Ezután, 1993 májusában a hazara Hezb-i Wahdat egyik frakciójának harcosai szállták meg a térséget. 1993. május 12-én rakétatalálat érte a múzeumot, beszakította a tetőszerkezetét, ekkor semmisültek meg a Delbardzsin tepe IV–V. századi kusán freskói. A törmelékek tonnái közül bronz- és kerámiatárgyak kerültek elő. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy Nadzsibullah alatt a legnagyobb, többmázsás darabok kivételével mindent elcsomagoltak. November 16-án rakétatalálat érte az épület északnyugati szárnyát. Szeptemberben a nemzetközi vizsgálóbizottság még érintetlenül találta a ládákon a pecséteket. Ezt követően, valószínűleg szeptember közepén nyitották fel őket feszítővasakkal. Módszeres kiürítés folyt, amely a legértékesebb darabokra összpontosult, és nem írástudatlan mudzsahidek keze nyomát viselte. (A kétezer kötetes könyvtárat egyszerűen kiszórták az udvarra.) 1993. november 27-én neves szakemberek rendkívüli nemzetközi tanácskozását hívták össze. Három nap múlva Kabulban az ENSZ képviselői megállapították, hogy a 31 ezer darabos érmegyűjtemény is hiányzik. Ekkorra már az anyag mintegy 70 százalékát széthordták. Miközben az épületet végig őrizték a Rabbani-kormány katonái vagy a Hezb-i Wahdat harcosai. A rablásokért nagy valószínűséggel ők a felelősök. Külföldiek szeme láttára is előfordult, hogy a Rabbani-kormány katonáinak egy csoportja elűzte az őrt álló rendőröket a múzeum bejáratától, és lerohanta az épületet. Az ENSZ 1993 végén megjavíttatta a bejárati ajtót, befalaztatta az ablakokat, és műanyag réteggel vonatta be a tetőt, hogy megakadályozza a további fosztogatásokat és az épület állagának romlását, de ez mit sem használt. 1994 első felét viszonylagos nyugalomban töltötte a múzeum. Júliusban azonban a Hezb-i Wahdat egyik frakciója lerohanta a Mazari-frakció bázisát, mire Mazari elmenekült. 1995 februárjában új erő jelent meg a múzeum feletti dombok mögött: a tálibok elfoglalták Csarasziabot, és március 13-án kivégezték Abdul Ali Mazarit. Március 23-án a Rabbani-kormány csapatai a tálibokat üldözve visszafoglalták a völgyet. A muzeológusok, akiknek tilos volt az ellenséges területre, hadműveleti övezetbe belépniük, évekig be sem tehették a lábukat munkahelyükre. A kaotikus állapotok, harcok miatt fizetést sem kaptak. Egyesek krumplit árultak a piacon, mások zoknit a bazárban. Most már nem Hekmatjar harcosai, hanem a tálibok lőtték a környező hegyekből a völgyet. Az alkalmazottak csak 1994 végén térhettek vissza a múzeumba, amelynek Rabbani elnök – a súlyos harcok miatt – 1995 októberében elrendelte az evakuálását. Szakszerű csomagolásra nem volt idő, számos tárgyat ölben vittek el. A műkincsek a Kabul szállóban rostokoltak, mert az utca túloldalára, a nemzeti bank épületébe sem lehetett átjutni a bombázások miatt. A szálló épületét is találat érte, akárcsak a szomszédos elnöki palotát.
A tálibok, akik 1996. szeptember 26-án vonultak be Kabulba, és a stadionban amputálták a tolvajok és rablók végtagjait, véget vetettek a fosztogatásnak, a múzeum visszaköltözhetett a tető nélküli, golyók szaggatta, romos épületbe, ahol már víz és áram sem volt. Olajmécses fényénél próbálták leltározni a megmaradt darabokat. Addigra az anyag 90 százaléka hiányzott! Az új urak, az iszlám fanatikusok nem is tudtak mit kezdeni az emberábrázolással és az iszlám előtti, sokszor frivol témákkal. Omár molla kétszer is rendeletet adott ki az iszlám előtti műkincsek, illetve a bámijáni óriás Buddhák védelmére.
A tálib álláspont azonban változott. A tálibok a diplomáciai elismerés reményében kiirtották a mák- és kenderültetvényeket, véget vetettek a kábítószer-kereskedelemnek, de más jövedelem után kellett nézniük, amelyből fegyvereket vásárolhattak. Omár molla kijelentette, hogy a nemzeti történelem azonos az iszlámmal, így az iszlám előtti szobrok nem képezik a nemzeti azonosság részét, ráadásul az iszlám emberábrázolási tilalmát a tálibok vették a legkomolyabban a világon. Majd amikor az elismerés feltételeiről titkos tárgyalásokat folytattak az amerikaiakkal, lebegtették az iszlám előtti szobrok megsemmisítésének kérdését. Mielőtt a tálibok elfoglalták volna Afganisztán szívében a hazaradzsati bámijáni völgyet, ahol a hellenisztikus korban, Kr. e. 334–327 között készült két óriás Buddha-szobor állt, a területet a Hezb-i Wahdat hazara milícia felügyelte, amelynek egyik parancsnoka felrobbantotta a kisebbik Buddha fejét, és rakétákkal lövette a nagyobbik lábát, valamint ruhája redőzetét. A két nevezetes szobor túlélte az iszlám hódítókat (a XI. században Mahmud sah Gaznavida uralkodó lecsiszoltatta a nagyobbik Buddha arcát, hogy eleget tegyen az iszlám vallás emberábrázolási tilalmának), Dzsingisz kán és Timur Lenk csapatait, valamint a szovjet szőnyegbombázásokat; közülük a nagyobbik 53 méteres, a világ legnagyobb Buddha-szobra volt, a kisebbik 37 méteres. A tálibok sokáig zsarolták a nemzetközi közvéleményt a szobrok megsemmisítésével, mígnem 2001 februárjában felrobbantották őket, és parancsba adták a nemzeti múzeum megmaradt szobrainak megsemmisítését is.
Ha elindulunk az eltűnt kincsek nyomában, a nemzetközi maffia révén eljutunk Oroszország, Japán, India, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és mindenekelőtt Pakisztán legfelső köreiig. Az államalapító nagy király, Ahmed Sah Durrani kardját Pesavarban háromszáz rúpiáért, egy olcsó kazetta áráért, „egy dalért” adták el. Ma már Naszrullah Babar akkori pakisztáni belügyminiszter gyűjteményét ékesíti, aki a bagrami tíz elefántcsont relief egyikét százezer dollárért vette meg. A bagrami lelet arany-Buddhája szintén Tokióban van. Egy afgán menekült 75 rúpiáért adott el egy VI. századi szobrot. Számos antik fegyvert és a gandhára korból való szobrot vásárolt Benazir Bhutto volt pakisztáni miniszterelnök asszony is. Akkor kényszerült lemondásra, amikor egy gandhára szobrot ajándékozott François Mitterrand akkori francia elnöknek.
A pakisztáni állam hivatalosan is vásárolt afgán műkincseket a pesavari, iszlámábádi, lahorei és karacsi múzeumok számára, noha ezt tiltja az 1992-es, kulturális örökségről szóló nemzetközi egyezmény. A tálibok szobormegsemmisítéseivel Pakisztánban legalizálódott a műkincscsempészet. Folynak a feketeásatások is.
1995-ben Musztamadi régészprofesszort, aki először hívta fel a nemzetközi közvélemény figyelmét a problémára, az afgán prominens személyiségek ellen elkövetett pakisztáni merényletsorozat részeként elgázolta egy robogó motorkerékpár.
A nemzetközi csempészet más irányban is működik. Teheráni dílerek olyan Timurida-miniatúrákról suttognak az iráni főváros sikátoraiban, amelyeken jól láthatók a heráti múzeum leltári számai.
Londonban a Christie árverésén 1996-ban hatvannyolc tárgy szerepelt kusán vagy gandhára jelöléssel; míg 1992 előtt a Sotheby évtizedekig nem árverezett ilyen tárgyakat, 1993-tól rendszeresen szerepelnek az árveréseken. Az illetékes országok kormányai eddig semmilyen ellenlépést nem tettek, sőt a nemzetközi muzeológusközösségben is hallatszanak olyan cinikus hangok, hogy a tárgyak jobb sorsra leltek, mint ha Afganisztánban pusztultak volna el. Mindenesetre az unikális műkincsek többé nem kerülnek együttesen vissza, a kutatók számára pedig egész történelmi korszakok maradnak ki mint az emberiség fejlődéstörténetének hiányzó láncszemei.