Fecsegők szövetsége

Meddig terjed a politikus magánélete? Hol húzódik a határ, amelyen túl a polgár már nem nyerhet betekintést a közszereplők privát szférájába? egyáltalán: mi az, amit a választó megtudhat, vagy éppenséggel tudni akar a választottról?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a német közvéleményt hetek óta. Pontosan azóta, amióta Ronald Schill, Hamburg városának belügyekért felelős szenátora olyan botrányt váltott ki, amilyenre – miként a Der Spiegel hírmagazin fogalmaz – Németországban még nem volt példa. A keményen rendpárti Schill ugyanis – aki a két évvel ezelőtti választásokon meglepetésre a voksok közel húsz százalékát söpörte be szervezete, a Jogállami Offenzíva Pártja (PRO) élén – állítólag megzsarolta feljebbvalóját, Ole von Beust hamburgi kereszténydemokrata polgármestert. Mint a Hanza-város első embere később a sajtó képviselőinek elmondta, Schill azzal fenyegette meg: ha elbocsátja a belügyi tárca államtitkárát, ország-világ tudomására hozza, hogy Ole von Beust homoszexuális. Nemkülönben azt is, hogy viszonyt folytat az egyik szenátorral, akit jóformán a semmiből éppen ő – mármint a polgármester – emelt az igazságügyi tárca élére. Ole von Beust ezek után államtitkárával egyetemben – pestiesen szólva – páros lábbal rúgta ki Schillt (aki szerinte „jelleme miatt nem alkalmas” a belügyi tárca vezetésére), és ahelyett, hogy homokba dugta volna a fejét, rögtön sajtótájékoztatót hívott össze. Mindezek ellenére kérdések tucatja maradt megválaszolatlanul.
A németek és a sajtó egy részét persze leginkább az érdekli, hogy valóban homoszexuális-e Hamburg első embere, miként lett igazságügyi szenátor Roger Kusch, és milyen viszony fűzi a két férfit egymáshoz. Megfigyelők szerint azonban az ügy jóval összetettebb, és a kérdés sokkal inkább így hangzik: meddig van joga a választópolgárnak betekinteni a politikus magánéletébe? Egyáltalán: van-e joga hozzá? Hol húzódik a határvonal, és ki az, aki meghúzza? Maga a politikus, a közvélemény vagy a sajtó?
A válasz azért sem egyszerű, mert sok esetben éppen a politikus az, aki – a személye iránti érdeklődés és rokonszenv felkeltése, népszerűségének növelése érdekében – maga tár fel részleteket az életéből, enged betekintést mindennapjaiba vagy pózol a magazinok címlapjain. (Németországban erre kitűnő példa Rudolf Scharping egykori védelmi miniszter esete, aki Mallorcán lubickolt a barátnőjével, miközben a német katonák Macedóniába készültek. A szerelmi légyottról nagy terjedelemben számoltak be a német képes magazinok. Ezek után a botrány elkerülhetetlen volt.) „Korábban, a bonni köztársaság idején a hallgatás szövetsége dívott, ma pedig a fecsegésé. A privát ügyek a politikaiakhoz tartoznak, a politikaiak pedig a priváthoz” – nyilatkozta egy ízben Heinrich Oberreuther, a passaui egyetem politológusa.

Nincs ez másként – és nem is volt – Európa többi országában sem. Az egyik legnagyobb port felvert skandalum például Nagy-Britanniában esett meg kerek negyven esztendővel ezelőtt. Történt ugyanis, hogy egy Christine Keeler nevű call-girl nemcsak John Profumo akkori hadügyminiszterrel ápolt meghitt viszonyt, de szívesen múlatta az időt a londoni szovjet követség egyik attaséjával is – aki a KGB magas rangú tisztje volt. A világraszóló botrány vége az lett, hogy a minisztert elcsapták, és kémkedésért börtönre ítélték, barátnője pedig talán azóta is az emlékirataiból él. Ugyancsak két vasat tartott a tűzben Pamela Bordes, aki a nyolcvanas években szintén kisebb kormányválságot okozott Nagy-Britanniában, mivel gyengéd szálak fűzték a Thatcher-kormány államtitkárához, Colin Moynihanhez és Líbia urának, Muamer el-Kadhafinak egyik unokatestvéréhez is. A legfrissebb, ezért legismertebb eset mégis a Clinton–Lewinsky affér, amelyről a legutóbbi hírek szerint opera (!) és film is készül.
Az bizonyos, hogy szerte a világon soha nem látott médiaérdeklődés kísérte az akkori amerikai elnök és a fehér házi gyakornoklány állítólagos és valóságos kalandjait. Erre mondta Helmut Kohl egykori német kancellár, hogy attól az „álszent sóvárgástól”, amellyel a világ Clinton életének legbensőbb eseményeit követi, neki – és szándékosan használta a következő erős kifejezést – „okádnia kell”. Kohl egyébként, akiről annak idején szintén eleget pletykáltak, susmusoltak, politikusként úgy vélte, hogy a magánélet feladása óriási áldozatot jelent – mindenekelőtt a hozzátartozóknak.
Ezt tapasztalhatta az utóbbi napokban Arnold Schwarzenegger is, aki a showbusiness világából lépett a politika porondjára óriási csinnadrattával. A kaliforniai kormányzói székre ácsingózó Terminátorról ugyanis villámsebesen „kiderítették”, hogy fiatalkorában – egy huszonöt évvel ezelőtt készült interjú tanúsága szerint – nem vetette meg a marihuánát, és szexorgián is részt vett.
Hogy a republikánus színekben induló Schwarzenegger renoméjának mennyire ártottak az ifjúkori botlásokról szóló híradások, kiderül az egy hónap múlva esedékes választásokon. A hamburgi esetről azonban már most elmondható, hogy Ole von Beust népszerűsége a skandalum kirobbanása óta töretlen, pártja és a választók is egy emberként sorakoztak fel mögötte.
A németeket egyébként a jelek szerint nem is az izgatja, hogy választottjuk – ebben az esetben – homoszexuális-e, avagy sem. Egy minapi felmérés szerint a német választópolgárok döntő többségénél nem játszik szerepet a jelölt szexuális érdeklődése. Míg a hatvan év felettiek 26 százaléka mondta azt, hogy nem adná voksát egy homoszexuális politikusra, ugyanez az arány a 45 és 59 évesek körében négy, a 30 és 44 évesek körében pedig csupán három százalék. Az igazi kérdés sokkal inkább az, hogy Ole von Beust valóban a szeretőjét tette-e meg szenátornak. Ebben az esetben ugyanis a polgármesternek nemcsak saját lelkiismeretével és pártjával kell elszámolnia, hanem a választóival is.