Hogyan legyél humoralista

NE ÚGY, MINT ÉN
– Azért elmondom egyik alap-humorszituációteremtésemet. Csakhogy látszódjon, a látszólag legkomorabb (komolyabb) helyzetben is lehetőségek derengenek. Sekrestye-humorom lehet… Mise után, még meghatódottan megyek be pap barátomhoz, s ott több csendesen várakozó, „rózsafüzért morzsoló” „egyszerűbb” hívő nem kis megrökönyödésére idétlenkedni kezdek. Kontrasztként valami visszatartott jöhet ki ilyenkor belőlem, amikor már a misén katarzissal telítődtem.

A HUMORTEREMTÉS EGYIK
LEHETŐSÉGE
is alighanem a váratlanság kihasználásában rejlik. Egy meghirdetett kabaréműsorban, ahova eleve nevetni jön a közönség, előbb el kell altatni ezt a várakozást, s a nagyérdeműt saját, elképzelt-beidegződött elvárásától eltérővel kell meghökkenteni. (Hogy másképp menjen majd el, mint ahogyan jött.) Minden nézőben van ugyanis egy egészséges káröröm, hogy most buktatom meg… És ahogyan öregszik az (előadó) ember, fontos neki a (siker)tudat, szinte mazochistán ellenőrzi időnként a friss reagálásokat, kiteszi magát az újabb és újabb kihívásoknak, minduntalan önként vállalt „csínbe megy”, hogy a poénjait (is) ugyanúgy veszik-e, mint régebben (tegnap), hogy még mindig ő-e a „legszebb”? De ha megérződik rajtam ez a görcsös önbizonyítási szándék, eleve, ha kilóg a lóláb, hogy ez itt akar valamit, akkor csak azért se! (Nehogy azt higgye, hogy én azt hiszem, hogy ők azt hiszik.)

TEHÁT…
Egyszerűbb ha mondok már példákat az eddigiekre. Nemrég a farkasréti Mindenszentek-templomban mise végén megböktem a mellettem imádkozó Bedő Levente barátomat: figyelj, mindjárt jön valami „Sándor Gyuri-s”. Előttem oldaltáskám, előtte az előttünk levő széksor szélén – szintén a kövön – egy nagyobb hátizsák. Mikor a mise végén a térdeplésből felemelkedtünk, „tévedésből” az előttem levő fiatalember hátizsákját emeltem föl. Csodálkozó tekintetét „lassan” lereagálva „zavarba jöttem”, és hosszan elnézést kértem tőle „szégyenkező”, „ártatlan” kerek nagy szemekkel és szavak kíséretében.

MÁR KEZDŐ „HUMORALISTA”
KOROMBAN IS
hasonlót műveltem. Alighanem az egyik fő, ösztönösen megtalált kiindulópontom, fő „erényem”, jellegzetességem, emblémám is lehetne. Nem maga az ötlet… abban semmi olyan különös nincsen. Általában semmiben sincs már eredeti. Mármint az alapötletben. Már minden volt szinte… öt-hat ezer évvel ezelőtt is. A „hogyannal” lehet valamit kezdeni. Jóformán minden a (jó) forma. Visszatérve még, maradva ennél az alapszituációnál:

A LUXOR „IRODALMI” KÁVÉHÁZBAN
huszon(két, há) évesen, nagy írói ambíciókkal (minimális teljesítménnyel) „elhülyéskedtem” ott helyben az egészet. Míg mások a papír fölött maradandót alkot(hat)tak, én röpke, elszálló helyzetkomikumokban jeleskedtem. (Amiket most – is – véres verejtékkel tudok szavakkal épphogy csak jelezni.)

KEDVENC TRÜKKÖM
– amit ott csak egyszer lehetett elsütni – fizetéskor történt. A kávéházi asztal nagy ólomkristály hamutartóját a bal kezemben tartott fekete mappám elé tettem feltűnően, s mikor a fizetőpincér felnézett blokkjából, már „nem akart hinni a szemének”, és ő jött zavarba… (mert nem is feltételezte rólam sem, hogy… ilyen nyíltan…). Restelkedő mosolylyal, apró, diszkrét pillantásokkal nézett, csak nézett a kezemben lévő hamutartóra… Bökött félszegen felé, óvatosan, mintha egy holdkórossal tenné – szórakozott professzort nem mondhatok… mert utóbbi most sem vagyok.

S AZUTÁN ÉN ADTAM SOKÁIG
AZ ÁRTATLANT…
De olyan őszintén megjátszva, hogy a mai napig gyanús vagyok magamnak, hogy ennyire szemérmetlenül tisztára tudom venni az alapfigurámat. Akkor talán belül is lehet, maradt valami gyermeki még bennem…
(Legalább törekvésben.)