Holttenger

Tekintete egyenes, tartása szálfa, beszéde világos. Jánosi András, a budapesti születésű népzenész messzire utazott térben és időben, hogy a hagyományokat feltárja. Művész, egyben kutató elme, aki több ezer kottalapot átvizsgál egyetlen dallam kedvéért. A tiszta forrás mentén jár, Bartók, Kodály, Lajtha és édesapja örökében. Együttesével ma lép fel Fertőd-Eszterházán Haydn és a magyar zenei hagyomány című előadásával.

A népi muzsikus is korán kezdi a tanulást, mint a klasszikus zenész?
– Nem ilyen egyenes az utam. Hegedültem ugyan kiskoromban, de három év után betegség miatt abbahagytam. Ennyi tapasztalat csak abban segített, hogy huszonévesen újra hangszert merjek a kezembe venni.
– Családjában milyen tradíciók éltek?
– Édesapám, Jánosi Sándor a magyar cserkészmozgalom egyik vezetője volt. A „fordulat éve” után emiatt csak alkalmi munkát kaphatott a hatvanas évek elejéig, akkor restaurátorként helyezkedhetett el, de még az sem ment simán. Édesanyámnak magyar–angol–német szakos tanári diplomával oroszt, majd politechnikát kellett tanítania, míg végül az MTA könyvtárában alkalmazták. Budapesten születtem, ám szüleim körében a népi kultúra szeretetét, tiszteletét szívhattam magamba. Édesapám a regős mozgalmat irányította, amely Bartók Béla, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, valamint tanítványaik munkája nyomán a falu népével való rendszeres kapcsolatot tartotta a legfőbb feladatának.
– Kik vettek részt a mozgalomban?
– Sokan a kultúra és közélet később jelentőssé vált szereplői közül is. E munka színvonalát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a résztvevők közül került ki a magyar néptánckutatás és néptáncmozgalom legtöbb nagy alakja. Édesapám 1948 után családi és baráti körben próbálta kamatoztatni tapasztalatait. E kör gyermekeinek szervezett táncos zenei óvodát – ma gyermektáncházat mondanánk. Társaimmal hétéves koromtól a táncos-daloló családi összejöveteleken eredeti tánclépéseket, több száz népdalt tanultunk meg. Ez az élmény életre szóló volt, mint ahogy szép emlékeim közt őrzöm találkozásomat gyakori vendégünkkel, Lükő Gáborral is, aki apámhoz hasonlóan Karácsony Sándor tanítványa volt; később munkatársaként a magyarországi öszszehasonlító néprajztudomány megteremtője.
– A népi hangszeres zenéhez mindezek ellenére kacskaringós úton jutott el.
– Képzőművésznek készültem, szobrásznak, esetleg restaurátornak. Sikeres felvételit tettem 1972-ben a Képzőművészeti Főiskolára – csak éppen nem vettek fel. Beláttam, hogy azzal a családi háttérrel, amellyel rendelkezem, kizárt, hogy megfeleljek. De nagyon vonzott a pálya, úgyhogy érettségi után kitanultam a kőfaragó-mesterséget. A budai vár helyreállításánál az egyik márványlépcsőt én faragtam. A zenélés a tizenharmadik foglalkozásom, előtte voltam lovász, gyártottam parafa dugót… Kerestem a helyemet az érettségi után. Éppen az utolsó félévet végeztem, amikor beindult a táncházmozgalom. Édesapám hívta fel a figyelmemet a Fővárosi Művelődési Házban rendezett találkozókra, Kallós Zoltán előadásaira. Kezdetben elengedtem a fülem mellett, csak a képzőművészet járt a fejemben. Megszállottként rajzoltam éjszakákon át.
– Aztán mégis elment.
– El. Az előadás közben táncfilmet vetítettek – utóbb megtudtam, a Zenetudományi Intézet anyagából –, majd megjelentek Sebő Ferencék a hangszereikkel, és fiatal táncos fiúk, a Bartók együttes tagjai, akik ugyanolyan férfitáncokat jártak (akkor úgy tűnt), mint amilyeneket a filmen láthattunk, mintha a vászonról léptek volna elénk. Az egész este számomra olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás. Kihirdették, hogy két hét múlva bárki csatlakozhat a táncházhoz. Akkor ott, az FMH-ban indult el a mozgalom: a Bartók együttes „kinyitotta” a széki táncházmásolat kapuit, amelyet eredetileg a táncegyüttesek zártkörű szórakoztatására gondoltak ki. Aztán felkerestem a Kertészeti Egyetem klubjában Lelkes Lajos tánccsoportját. Felvett volna, hiszen jó ritmusérzékem volt, kezdő sem voltam, mivel gyermekkoromtól ismertem a lépéseket. Lelkes elküldött a Bartók együttesbe azzal, hogy náluk tudom meg a legtöbbet az eredeti táncokról. Így kerültem Tímár Sándorhoz, aki szintén jól ismerte édesapámat.
– A hatalom hogyan reagált?
– Bár hangoztatták, hogy nincs semmi probléma a táncházzal, minden jel arra mutatott, hogy szúrta a szemüket a nemzeti érzést erősítő mozgalom. Megesett, hogy egy táncostól a belügyesek megkérdezték: nem akarja-e végre eldönteni, hogy kertészmérnök vagy népnevelő?
– Meddig táncolt a Bartókban?
– Két és fél évig az utánpótláscsoportban. Amikor a nagy együttesbe kerültem volna, már hegedültem: mindinkább a zene kerített hatalmába. Képezni kezdtem magam. Szüleim meg elviselték, hogy a napi négy-hat órás munkák után, éjjel-nappal a hangszeren gyakoroltam, a széki zenét tanulmányoztam.
– A kották ehhez nem lehettek elegendők…
– Megszereztem a Pátria-felvételek kópiáját, tíz-tizenegy kazettán megvolt a teljes sorozatom, figyeltem, tanultam. Majd 1974-től bekapcsolódtam abba a gyűjtő-lejegyző-kutató munkába, amelyet Martin György szervezett a maga köré csoportosuló fiatalok részvételével. Több száz dallamot gyűjtöttem Erdélyben, a Mezőségen, Kalotaszegen és Gyimesben a Zenetudományi Intézet megbízásából. Testközelből tanulmányozhattam a falusi hegedűstílust: Dobos Károly széki prímástól lestem el a hegedűjáték fortélyait. A helyszínen való zenetanulás közben Martin György biztatására és saját érdeklődésemet is követve, rengeteg háttér-információt is lejegyeztem.
– Tehát nem csak a családi indíttatás volt meghatározó.
– Nem, szerepet játszott benne még a barokk zene iránti rajongás. A népzene egységes stílusa hasonlított a barokk zene egységességére. A variációk megléte itt is, ott is hangúlyozta a párhuzamot. A hetvenes évek elején megjelent egy lemez, amelyen Lajtha széki gyűjtéséből is elhangzott néhány darab. Nem tudtam hova tenni a megdöbbentő muzsikát, ezért is ért villámcsapásként Kallós Zoltán egykori előadása és az, ahogy Sebőék fel tudták idézni a széki zene valódi hangzását. A felismerés, hogy ez a zene megszólaltatható, van még élő ember, aki ezt tudja – eldöntötte sorsomat. A műfaj megkívánta a zenekart, amelyet meg is alapítottam Jánosi-együttes néven 1975-ben. Egy évre rá már elnyertük a Népművészet Ifjú Mestere címet.
– Sűrűn cserélődtek a tagok?
– Korántsem. Az alapítók közül viszont ma már csak én játszom. A megalakulástól kezdve mindig hárman voltunk, de akadt néhány év, amikor négyen alkottuk az együttest. Ugyanazokkal az énekesekkel dolgoztunk, dolgozunk: Kobzos Kiss Tamással például már húsz éve, az utóbbi években pedig gyakran szerepelünk Győrffy Erzsébettel (a csíkszeredai Barozda egykori énekesével) és Szűcs Miklóssal. Nem vettük be őket az együttesbe, mert nem minden produkcióban volt rájuk szükség. Alkalmanként kiegészülünk hangszeresekkel: hegedűssel, cimbalmossal. Az együttes állandó tagja Túri András brácsás és Kiss Csaba nagybőgős.
– Hogyan alakult előadói pályájuk?
– Az indulásnál táncbemutatóval egybekötött, alkalmi fellépéseket vállaltunk iskoláknál, munkásszállásokon. Élveztük e változatosságot, élményként éltük meg. Nem kellett a műsoron töprengeni, annyira újdonságként hatottak mindenfelé a népi hangszerek, a dallamok. Törekedtünk saját táncházra, saját klubra is, főleg miután a Bartók együttes körül már túl sok zenész sertepertélt. A Közgáz tánccsoportjánál nem kellett sorba állni – oda mentünk, legalább tíz évig ott volt a bázisunk. És ami a tánccsoportok körüli tülekedést is gerjesztette: kitárult előttünk a nagyvilág, rendszeresen utaztunk külföldi fesztiválokra. Tény, hogy az a profil, ami ma is jellemez minket, nagyon hamar kialakult.
– Tulajdonképpen mi pattintotta ki a legendás Bartók-műsor szikráját?
– Egy nagytakarítás alkalmával kezembe került a Muzsika című folyóirat régi száma, s abban egy cikk: Somfai László írta Bartók második hegedűrapszódiájáról. Somfai a tanulmányban egy rutén népi táncdallamot mutatott be, amelyet Bartók oly módon épített be művébe, hogy helyenként alig lehet megmondani, meddig tart a rutén tánc és honnan kezdődik a zeneszerzői gondolat. E pillanattól az foglalkoztatott, azért gyakoroltam éjt nappallá téve, hogy egyszer megmutathassam másoknak, amiről a cikk szólt. Megtaláltam a célt, csak az eszköznek nem voltam még birtokában.
– A megálmodott műsorhoz pedig még a forrásokat is meg kellett találni.
– Kapóra jött megint a véletlen. Akkortájt a Zeneműkiadó raktárában dolgoztam, ahol felfedeztem, hogy egy amerikai kiadó megjelentette Bartók erdélyi népzenei gyűjtését, az első kötetében a hangszeres anyaggal. Megrendeltem többhavi keresetem áráért. Bartók műveit párhuzamosan „megtanulva” a dallamok nyomába eredtem. Miközben a Budapest táncegyüttessel temérdek vidéki turnét csináltunk, az utazásokat kották böngészésével töltöttem. A háromezer-ötszáz hangszeres dallamot négy évig tanulmányoztam. Az 1981-es Bartók-centenáriumra szerencsére elkészültem: elég sok Bartók-darabnak megtaláltam az eredetijét. A Zene húros hangszerekre… dudára és furulyára című műsort az Egyetemi Színpadon mutattuk be.
– Új műfajt teremtettek…
– Olyan színpadi formát alakítottunk ki, amely a műzene, népzene, próza, tánc és diaporáma ötvözete. Ez a produkció mintául szolgált később a Hallottad-e hírét Szatmár vármegyének? és a Mezőség kultúráját bemutató Holttenger című összeállításnak.
– Nem tartott a szakma bírálatától?
– Ezért kértem ki a Bartók-műsor premierje előtt Somfai László véleményét. Vele azóta is jó a kapcsolatom, figyelemmel kíséri az újabb produkciókat.
– Kutatótevékenysége a nyolcvanas évek közepén új irányt vett…
– A régi magyar (XVIII–XIX. századi) kéziratos tánczenei gyűjtemények anyagát kezdtem tanulmányozni és összehasonlítani a még élő hangszeres népzenei hagyománnyal. A magyar falvak vonós tánczenéje a XVIII. századi magyar zenei hagyományban gyökerezik. Ezt igazolja a több száz dallamra kiterjedő összehasonlító munkám, melynek során fény derült a Liszt-rapszódiák népzenei vonatkozásaira, Haydn és a magyar zenei hagyomány kapcsolatára is.
– A gazdag repertoár, a rangos külföldi meghívások, a zenetudomány érdeklődése ellenére idehaza mégsem övezi siker, méltó elismerés a Jánosi-együttest. Mi az oka, hogy ezzel az eredeti arculattal nem azt kapják, amit régóta megérdemelnek?
– Az édesapám cserkészvezetői múltja miatt negyven éven keresztül elszenvedett diszkrimináció részben még ma is érezteti hatását. A kapcsolatrendszerek hiánya is egy a lehetséges magyarázatok közül. Ráadásul a kulturális élet prioritásai is mást hangsúlyoznak.
– Valóban, a rendszerváltozás nem jelentette a korábbi skatulyák megszűnését. Önöknek egyetlen saját felvétele nem készült a Magyar Rádióban az elmúlt húsz évben, mialatt New Yorktól Amszterdamig, Athéntól Oslóig beseperték a dicsérő kritikákat.
– Mi ettől függetlenül dolgozunk tovább, rendületlenül. Az idén télen a német rádió rögzítette azt a műsort, amelyben a magyar zenei hagyomány és a műzene kapcsolatáról szólva Haydn, Liszt és Bartók műveinek forrásait mutattuk be. Az athéni Megaronban kamarazenei fesztiválon, a világhírű hegedűs, Leonidas Kavakos meghívására, Nagy Péter zongoraművész közreműködésével vettünk részt hasonló programmal.
– Az unióhoz hamarosan csatlakozó Magyarország ennél izgalmasabb képet nem is nyújthatna magáról. Erre már más együttes is ráérzett… A Zeneakadémián hányszor szerepeltek a huszonnyolc év alatt?
– Egyetlenegyszer, 2000-ben. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy a Magyar Haydn Társaság meginvitált minket idei, őszi fesztiváljára. A Haydn-anyagot szeretnénk még gazdagítani, tehát folytatom a források feltárását. Tervezzük, hogy a már elhunyt Dobos Károly széki cigány népzenész összes dallamát kiadjuk lemezen.
– Ön tanárember, 1981 óta tanítja a hangszeres népzenét az Óbudai Népzenei Iskolában. Ott is új utat tör, hagyományt teremt…
– Mivel munkámhoz semmiféle útmutatót, szakirodalmat nem találtam, kezdettől a falusi zenészek hagyományos zenetanulási módszereit vettem irányadónak. Tapasztalataimat lejegyeztem, így összegyűlt egy oktatási segédanyag. Erre épült a népzeneoktatás számára írt hegedűtantervem.
– Egyáltalán, hol képezik a szakos pedagógusokat?
– Nem régóta, és csak Nyíregyházán működik főiskola. Az ének-zene, népzenetanári szakon 1996-ban végeztem. Sajnos hazánkban még ma sincs egyetemi szintű képzés. Különös, hogy a mi eredményeinket másutt jobban megbecsülik: Norvégiában a magyar népzene- és néptáncmozgalom példáján alapuló egyetemet hoztak létre az elmúlt években, ahonnan a diákok rendszeresen járnak Magyarországra tanulmányutakra. Jómagam viszont szeptembertől a norvégiai Telemark University College diákjaként posztgraduális képzésen veszek részt.

Jánosi András népzenész, tanár. Budapesten született 1951. július 3-án. Néptáncos, népzenegyűjtő, majd 1975-ben megalapítja a Jánosi-együttest, amelynek prímhegedűse. Revelációként hat 1981-es előadásuk Bartók-művek népzenei forrásaiból. Muzsikustársaival több műsorban a magyar hangszeres zenei hagyomány múltját mutatja be. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet tavaly vehette át pedagógiai munkásságáért.