Hotel Boglya

Amikor vége a rendezvénynek, néhány óra alatt eltűnnek a díszletek. Az utolsó nap fellépői fölhajtják a búcsúitalt, majd elindulnak a főváros felé. Hajnalban követik őket a kirakodó árusok, vásározók, kolbászsütők s a Művészetek Völgyének valamennyi vámszedője. Kapolcson egy esztendeig ismét hiánycikk a törökméz.

Pulán meg sem állunk, olyan riasztó a kihaltság. Igaz, az üres utcák megítélése erősen szubjektív műfaj, mert a pulaiak inkább azt mondanák, hogy ismét nyugalom van, és újra normális kerékvágásban haladnak a dolgok. Hétköznap kora délután miért kujtorogna bárki a faluban, csak hogy a fővárosból érkezett újságírók vidékképének megfeleljen a település.
Vigántpetenden viszont megállunk, mivel embereket – szám szerint kettőt – látunk a vegyesbolt melletti kerítés tövében ücsörögni. Egyikük a boltos, a másikról semmit nem tudni, mert elszelel, amikor eláruljuk jövetelünk célját, miszerint az a fixa ideánk támadt, hogy megnézzük, milyen a völgy két Művészetek Völgye között.
Sasvári Magdolna tehát beáll a pult mögé, hogy onnét szolgáljon ki minket információval.
– Vasárnap este lefekszünk a legnagyobb nyüzsgés kellős közepén, és amikor hétfőn reggel felkelünk, hát sehol senki, mintha az egész fesztivált csak álmodtuk volna. Meg az igazság az, hogy a lakosság egyébként sincs igazán bevonva az eseményekbe. Persze a gyerekek lelkesen elirányítgatják a forgalmat, de ők is társadalmi munkában, amiről valami papírt is alá kell írniuk. A helyieknek pedig annyi lehetőségük van, hogy megpróbálnak kiadni egy-két szobát lehetőség szerint, vagy az udvarukban árulják a sátorhelyet.
Beszélgetés közben az említett őslakosok be-betérnek az apró üzletbe, hogy frissítőt és jégkrémet vásároljanak, mert kutya meleg van, az a fajta elviselhetetlen hőség, amely nyomasztó mozdulatlansággal előlegezi meg az eljövendő hidegebb napokat.
Sasvári Magdolna beüt a pénztárba egy újabb csoki-vanília fagylaltot, ifjú vásárlója felé fordulva megjegyzi, hogy félóránként egy talán sok lesz, aztán már nekünk magyarázza, hogy mi a legnagyobb gondjuk a tíznapos programmal.
– Nincs megoldva a szemétszállítás. A falu végébe kellene mindenkinek kihordania a hulladékot, de ezt egy idős nénitől – akinek mondjuk tucatnyi táborozó koszol a kertjében – nem lehet elvárni. Nem túl szerencsés az sem, hogy a rendezvényeket a falun kívül fölállított színpadon tartják, vagyis a többség valójában be sem jön Petendre. Ismétlem, jobban be kellene vonni a fesztivál vérkeringésébe a falut. És az is hasznos lenne, ha nem csak a Művészetek Völgye miatt jönnének ide a turisták, mert tíz napig forgatag, háromszázötvenötig meg a nagy semmi.
Pedig lenne mit nézni, mert a falu kapujától – ahol a völgyfesztivál napjaiban a hatalmas fellépő- és sörsátor szokott állni – véges-végig takaros házak sorakoznak, nem egy hűen őrzi a vidékre jellemző építészeti stílust. Az összkép olyannyira barátságos, hogy gyalogosan folytatjuk a falunézést. Séta közben pedig arra gondolok, hogy persze hasznos dolog a turizmus, mégis üdítő élmény háborítatlanul bandukolni a petendi főutcán.
A központban biciklistacsoportba botlunk. A hajtásban megtikkadt fiatalok vendéglátó-ipari egységet keresnek mindhiába.
– Ez már a második falu, ahol be van zárva a kocsma. Pedig az rossz jel, mert a kocsmárosok szokták legutolsóként lehúzni a rolót. Na mindegy, megyünk tovább, Kapolcson biztosan találunk valamit – magyarázza egyikük, majd kényszerűségből hosszasan kortyol biciklistakulacsából.
A fiatalok egyébként tévednek, mert üzemel Vigántpetenden ivó, csak el kell menni a falu másik végéig: itt épült föl a nyugati mintájú pubok és az ősmagyar életmód külsőségeinek keveredése okán sajátos hangulatú Hotel Boglya nomád tábor. A különös név különös ötletet takar, az ősi hotelkomplexum szülőatyja ugyanis hat-nyolc személyes boglyákba álmodta a vendégsereget.
Még a völgyfesztivál napjaiban nagy élet folyt a nomád táborutánzat környékén, az istállóban állatok várták a gyermekek simogatását, a felnőttek pedig a kerti sütőt lesték, hogy mikor készülnek el a grillezett finomságok. De most ketten lessük a pincért, aki a kánikulához illő lassúsággal fogadja a jeges ásványvizekre vonatkozó rendelésünket. Látni rajta, hogy a gyakori homloktörlések közepette igazából megszólalni sincs kedve, a boglyákról is csupán a négyezer forint per éjszaka adatot közli, és már csoszog is be az épület hűsébe.
Meglepő, de az anyaföldre kuporgatott szénaviskókban hűvös van. Csábító lehetőség, végül is nemrég maga a munkaügyi miniszter beszélt a magyarországi szieszta intézményéről, de tovább kell mennünk. Már csak azért is, mert Balaton-parti vállalkozó érkezik a kamaszkorból épp csak kikeveredett barátnőjével, és semmi pénzért nem zavarnánk az ifjú párt. A cégautóból kikászálódó üzletember azonban a boglyák helyett a terasz felé veszi az irányt, s még jó ötvenméternyire is halljuk, amint Unicumot és sört rendel. Hátunk mögött újabb alma pottyan a fűben rothadó társai közé, mintha csak azt akarná, hogy vigyük magunkkal innen bárhová.
A bárhová egyébként nincs messze, hiszen Vigántpetend és Kapolcs között csupán néhány kilométernyi a távolság. Az úton most alig van forgalom, így szinte észre sem vesszük, hogy megérkeztünk, úgy robbanunk be Kapolcsra.
Kapolcs gyönyörű. Ezt már eddig is észre kellett volna vennünk, csak hát ki figyel oda a részletekre, amikor kínlódva araszolgat a nagyvárosokat megszégyenítő fesztiváli autós kavalkádban, vagy a fizetőparkolók dzsungelében elveszve egy gépjárműnyi ingyenes helyet keres. De most ott állunk meg, ahol akarunk, mert úgy látszik, Kapolcsra sem Kapolcsért járnak az emberek.
Pedig ha Vigántpetendre érdemes benézni, akkor ide talán még inkább: a patakmedret átívelő hídon túl idilli kép fogadja a látogatót, mintha az árnyat adó fasorban jó két évszázada megállt volna az idő, úgy guggolnak a domboldalon a szebbnél szebb parasztházak. S ahogy lófrálunk, sorra tűnnek elő a pazar homlokzatok, hiszen már semmiféle művészeti ketyere nem takarja őket. Érdekes séta ez, tele fölfedezéssel, hogy pár hete itt, a sarkon árulták a mobil „búbos kemencéből” a háziasnak álcázott, mikrohullámúban fölmelegített mirelit tésztát, ott meg a kétszázötven forintos hűtött dinnyeszelet volt a sláger, amott pedig sült kolbászt ettünk szelet kenyérrel, gyermektenyérnyi vegyes vágottal kétezerért, abban az udvarban viszont pörköltöt mértek aranyárban, és sört, kávét műanyag pohárba, zacskós cukorkát dekára mérve papírtasakba. Most semmi és senki.
Eltelik vagy negyedóra, mire élő kapolcsira akadunk, igaz, a néni is csak azért jön ki a tornácra, mert meglátja, hogy érdeklődve bámuljuk a szomszéd kunyhó ablakában az eladótáblát.
– Unokahúgomék árulják a portájukat, ötmillióra tartják, de négy és félért odaadják – magyarázza kéretlen és meglehetősen ügyetlen ügynökként, még egy telefonszámot is diktál azzal, hogy negyedóra alatt itt vannak a tulajok, ha tényleg érdekel minket az ingatlan.
Megköszönjük a segítséget, bár a romos épületért sokalljuk a négy és fél millió forintot, de ez már legyen a komoly szándékú vevők gondja. Mert erre a házra jelen állapotában még nem igazán lehet kitenni a sátorhely kiadó jelzést, amely táblácskából Kapolcs-szerte rengeteg akad, gondolván az eljövendő nyárra, amikor majd ismét turisták népesítik be a völgyet. De múltidéző mementót a kanyar után is találunk: a kemping közepén egyetlen sátor árválkodik porosan, elhagyatva, ki tudja, miért, itt felejtve.
Délután ötre jár, amikor újfent a főtéren lyukadunk ki. A vegyesbolt előtt idős férfi ácsorog. Szakad róla a víz, néhány utcányira építkeznek, csak beugrott volna egy sörért – mondja, aztán kopog az üvegajtón, dacolva a „Zárva” táblával rendíthetetlenül. Nézem a nyitva tartást, kilenctől ötig, mutatom a bácsinak, de legyint, hogy az nem jelent semmit, a boltos biztos átment a szomszédba, és mindjárt viszszajön. Ismét megkocogtatja az üveget, pedig már ketten csóváljuk a fejünket: egy középkorú hölgy is megpróbált az utolsó pillanatban kenyeret venni. Gyorsan megkérdezem tőle, mi a véleménye a Művészetek Völgyéről, de csak néhány sablonnal szolgál, hogy remek dolog élőben látni azokat a művészeket, akiket egyébként nem, és milyen jól jön a településnek a hírverés, majd siet tova, talán kenyérért egy másik boltba. A templom előtti placcon lovas szekér dübörög keresztül – hogy örültek volna a völgyfesztivál nagyvárosi vendégei, ha ilyesmit láthattak volna –, majd befutnak a biciklisták is, de csak lassítanak, úgy kiáltanak oda, hogy gurulnak tovább Taliándörögdre. Az jó nekünk is, hát követjük őket.
Taliándörögdön található a Művészetek Völgyének legszebb színpada. A XIII. századi, román stílusban épült Szent András-templom romja a produkciók gyönyörű háttere, amely önmagában, fellépők nélkül is turisztikai csemege. De itt sem találunk senkit, csupán néhány elszórt műanyag pohár utal arra, hogyha csak tíz napra is, de évente egyszer benépesül a domboldal. A romtemplom szomszédsága ellenben igencsak megváltozott, mert míg július végén egészséges kukoricamező zöldellt a lankán, most az ember nagyságú parlagfűben nemcsak a haszonnövény, de általában minden elvész. A falu egészére azonban egyáltalán nem jellemző ez a hanyagság, sőt a Vigántpetendre és Kapolcsra érvényes tétel Taliándörögdre is áll: egyszer mindenkinek be kell térnie ide, ám lehetőleg nem július vége és augusztus eleje között. Ezen vélekedésünket egyébként a közeli sörözőben Szőrösné Fábián Szilvia is megerősíti.
– Tudják, nagyon jó itt élni. És ezt nem csak én állítom, mert a taliándörögdi fiatalok nem vágynak el a faluból, sőt van olyan is, aki viszszatelepült.
A pultosnő szerint ennek az lehet az oka, hogy a hétszázhatvan lelket számláló településen nagyon jó a közösség. Rengeteg civil szervezet működik a faluban, ifjúsági és nyugdíjascsoportok, vadásztársaság, és ott van a futballcsapat is. A fejtegetést harsány örömkiáltások szakítják félbe, megjöttek a biciklisek, akik végre megfelelő helyet találtak a feltöltődéshez. Elmesélik, hogy visszatérő vendégek, mert szeretnek errefelé kerekezni. A Művészetek Völgyét azonban messziről elkerülik, hiszen akkor a mindenfelé hömpölygő tömeg eltakarja az igazán fontos dolgokat.
Ideiglenes útitársaink távoztával Fábián Szilvia a taliándörögdiség árnyoldalairól is kifejti véleményét.
– Az idén először volt olyan érzésünk, hogy a fesztivál kinőtte a völgyet. Valahogy a vendégek is zajosabbak voltak a megszokottnál, az öregek pedig arra panaszkodtak, hogy mindenféle idegenek alszanak itt-ott elszórva, a házak mellett, de még az út szélén is. Átalakult a közönség. Sokan lejönnek első nap, beülnek valamelyik kocsmába, aztán eliszogatnak tíz napig, hogy egy műsort vagy kiállítást se néznek meg. Persze otthon elmondhatják, hogy ők végig ott voltak Kapolcson, mert ez most a divat.
– A helybéliek viszont rengeteg izgalmas program közül válogathatnak – ismétlem a kapolcsi vegyesbolt ajtajában hallottakat, ám Szilvia szomorkás mosolyra húzza a száját, és még bólint is, hogy azért nem egészen úgy van az.
– Nekünk ez a tíz nap jut, mert különben jelentéktelen az idegenforgalom. Tíz napig meg sem állunk, én reggeltől estig a konyhában robotolok, örülök, ha zárás után elérek az ágyamig, nemhogy beüljek egy koncertre vagy színházi előadásra. Mások persze szerencsésebbek, és ők nagyon szép dolgokat szoktak mesélni.
Hazafelé tartva jobb felől kerüljük a vigántpetendi nomád tábort. A vállalkozó barátnőstül továbbállt, a pincér viszont naplemente után előmerészkedett a házból, s most ott támaszkodik a teraszon, bámulva az üres parkolót.