Jelek

Szünet nélkül érkeznek a hírek Washington újabb cselekedeteiről, de sokszor kevésbé informálnak, mint inkább zavart keltenek. Századunk előző birodalmai, a német, az orosz, a kínai ugyancsak bejelentették geopolitikai szándékaikat, ezeket ideológiai mezbe burkolták, és politikájuk programatikus volt. Az új birodalom (hol is van a határa, kérdezhetnénk) néhány szlogent vet oda a globális népnek, majd változtat a jelszón és újraöltözteti. Ilyenformán nem tudhatjuk, ki az alany és ki az állítmány a nagypolitikában, de bizonytalanok a játékszabályok is. A háború veszedelmes játék, a célja se mindig világos, hacsak nem az emberiség megjavítása…
Az Egyesült Államok úgy van elkönyvelve a népek tudatában, mint egy állandóan villogó hatalom, mindig más, mint gondoltuk volna, de mégis ugyanaz. Világverő óriás, ezernyi belső-külső törpe által lekötözött Gulliver, ugyanakkor jótékony, mindenre kiterjedő demokrácia, mégis fellebbezhetetlen hegemón.
Vezető pozíciót tölt be, de szeszélyes.
Furcsa helyzet, különös utópia az, ahol a főrendező mindenkinek tetszeni vágyik, mégis mindenkit magára haragít. A szovjet utópia, legalábbis elméletben, a hegeli–marxi dialektikát alkalmazta. Mi az új dialektika? – kérdezzük. A szabadság vagy az elkötelezettség egy bizonyos szabadság mellett?
A konkrét helyzetre alkalmazva igen veszélyes, ha nem értjük a globálisnak ígért világrend alkotmányát. Az amerikai polgár büszkén hivatkozik több mint két évszázados alkotmányára, amelynek rendelkezései, utasításai valóságos szakrális kinyilatkoztatásszámba mennek. Ezzel szemben áll a globális anarchia réme, amelyben bárki akármire hivatkozhat. Van törvény, nincs törvény… mert van közösség, nincs közösség.
Ebben a helyzetben vagyunk jelenleg, éppen amikor azt hittük – a kilencvenes évek elején –, hogy a zsarnokság felszámolásával beáll a normalitás. Ezt hittük és még ma is ezt hisszük, bár gyűlnek a jelek, amelyek az ellenkezőjét mutatják. A harci terepek száma növekszik, csak éppen nem háborúnak nevezzük őket, hanem terrortámadásnak, összeesküvésnek, helyi lázadásnak. Alig merné valaki néven nevezni a gyermeket, például globális forradalomnak a centrális hatalmak ellen, keresztes háborúnak, csak más jel alatt, mint a kereszt. In hoc signo vinces! – mondta Krisztus Konstantin császárnak a milviumi hídon; a jelek azonban változhatnak, és követőik más üzenetet vélhetnek kiolvasni belőlük.
Éppen ez a baj: nem olvasunk jeleket, gépekre és bürokráciákra hagyjuk a döntéseket. Nemrégen a magyar televízió egyik csatornáján egy ismert politikust faggattak a katonaság új szerepéről. Döbbenetesek voltak válaszai. Ilyeneket mondott: a régi néphadsereg elavult, a mostani már specialistákból áll, egy maroknyi elég belőlük a határok védelmére. Egyébként pedig úgysem lesz háború, a jelenlegi szövetségi rendszer, a több néven szereplő világhálózat garancia a végső békéhez. Minden más felfogás tulajdonképpen háborús uszítás, de legalábbis felesleges riogatás. A népek érdeke egymást segíteni, a határokat lebontani…
Senkinek nem jutott az eszébe, hogy nem is olyan régen Chamberlain és Daladier hasonló gondolatokkal tért vissza Münchenből. A paraszti észjárású Daladier ezt mondta a titkárának, miközben gépük Le Bourget fölé ért, és látta lent az ujjongó tömeget: „A bolondok, nem értik, mi vár rájuk.”
Ami rájuk várt, az a második világháború hat éve volt, csakhogy ezt nem volt szabad kimondani. A fegyvergyárosok persze tudták, és készülődtek a szüretre.
Manapság sem szabad kimondani, hogy semmiféle biztonsági világhálózat nem ad garanciát a békéhez, de még a jóléthez sem. Az ismert magyar politikus teljes jóhiszeműséggel mondhatta, hogy zéró fegyverkezés, jószomszédi viszony, szimbolikus védelmi politika, NATO-tagság, és lehet, hogy bizonyos értelemben igaza is volt. A zavaros helyzetekre éppen az jellemző, hogy minden lehetséges, hiszen mindenki játszik a rulettasztal körül: Daladier, Chamberlain, a londoni vagy párizsi repülőtéri tömeg, sőt akár Lindner Béla egy nemzedékkel előttünk.
A globális zavart éppen az kelti, hogy nagy vonalakban az emberi ügyek nem változnak, és ha feltételezzük, hogy mégis, akkor téves ítéletet hozunk, tévesen képzeljük el a jövőt és embertársaink szándékait. A valóság másik vágányon halad, és bekövetkezik egy illuzórikus szituáció a maga veszteseivel és győzteseivel.
Konkrétabban: 1990 óta egy erőteljes mechanizmus próbál minket meggyőzni arról, hogy hosszú, esetleg végleges békeperiódus áll előttünk. Ezt alátámasztani sok lobbinak érdeke, erre építeni – külpolitikában, pedagógiában, gazdaságpolitikában, tömegpszichózisban – roppant vonzó. Nehéz alóla kivonni magunkat, hiszen a propaganda ezt az illúziót terjeszti, ezzel nyeri el a szavazatok többségét, ezzel mutatkozik mint a jövő várományosa. Ez az, ami körül gyülekeznek a polgárok, ezt az illúziót táplálta az ismert magyar politikus a televízióban, bizonyára jóhiszeműen. Objektíven nézve azonban csak a zavart növelte, hiszen békeszólamait nemcsak a napi híradás cáfolja (oh, nagyon óvatosan!), de a történelem leckéje is. „Orwelli” nyelven beszélt, amelyből az derül ki, hogy a béke egyenlő háborúval; az emberek demokrácia után sóvárognak, nincs többé veszély a mindenkori határokon, a mindenkori birodalom biztosítja a békés együttélést. Annyiszor hallottunk hasonló ékesszólást, hogy vagy elhisszük, vagy nem. Mindenesetre világviszonylatban zavart kelt. Míg napi életünk egy bizonyos mederben folyik, a közügyek ettől eltérően törnek utat maguknak.
Vagyis továbbra is lesz háború és béke, kizsákmányolás és korrupció, határon keresztüli fegyvervillogtatás, hódításvágy és véres versengés. És persze zavar. Nagy, globális méretű zavar.