Jobbról látva

A francia Új Jobboldal vezéralakja, Alain de Benoist világszerte és Magyarországon is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A hazánkban 1999-ben megjelent Kommunizmus és nácizmus című könyve után immáron a válogatott esszéit tartalmazó kötet, a Zarathusztra nyomában is hozzáférhető magyar nyelven.

Alain de Benoist alighanem az utolsó reneszánsz ember Európában – az idén hatvanesztendős író, újságíró, esszéista munkássága alapján méltán nevezhető történésznek, politológusnak, filozófusnak is. Amikor éppen nem dolgozik, szívesen temetkezik bele 130 ezer kötetből álló magánkönyvtárába. Párizsi irodájába a postások naponta két zsákkal hozzák a leveleket, könyveket, tiszteletpéldányokat a világ minden tájáról. Alain de Benoist rajongói közé tartozik többek között a nálunk is jól ismert Maurice Druon – Az elátkozott királyok írója „univerzális szellemnek” nevezte az Új Jobboldal alapítóját – és Jean Cau, a néhai Sartre magántitkára, aki nemes egyszerűséggel azt írta, hogy Alain de Benoist olvasásakor „bámulatba esünk, és levegőhöz jutunk.”
Franciaországban „maître á penser”, azaz a gondolkodás mestere névvel illetik azokat, akik különleges szellemi teljesítménnyel járultak hozzá valamely tudományág vagy művészi terület kiteljesedéséhez. De Benoist Vu de droite (Jobbról látva) című esszékötetével 1978-ban elnyerte a Francia Akadémia nagydíját. Szinte hihetetlen, hogy az évek során mennyi mindennel foglalkozott. Politikai kutatásokat végzett, felvázolta a monoteizmus és politeizmus viszonyát, bemutatta a világvallásokat, kritizálta a baloldali gondolkodást, de elmélkedett a minőségi emberről, a környezetvédelemről, a hírközlés jövőjéről és sok minden másról is. Életműve csúcspontjának azonban alighanem az Új Jobboldal (Nouvelle Droite) nevű mozgalom eszmei és gyakorlati megalapozása tekinthető, amely – ahogyan De Benoist mondaná – voltaképpen a „jó európaiaknak” fenntartott politikai iskola, olyan képzeletbeli tanintézet, ahol a szabad gondolkodás és a nonkonformizmus úgyszólván kötelező tananyag.
Az Új Jobboldal talán soha nem öltött volna szervezett formát, ha a „rossz európaiak” 1968 nyarán nem okoznak hatalmas káoszt és anarchiát Franciaországban. A párizsi diáklázadás néven elhíresült zavargások idején – a barikád másik oldalán – feltűnt egy maroknyi, főleg fiatalokból álló csoport. Tagjai teljes mértékben elutasították a baloldali eszméket, tekintet nélkül annak liberális, marxista, trockista, anarchista válfajaira. Ezzel együtt nemet mondtak Charles de Gaulle Ötödik Köztársaságára is, a néhai tábornok legfőbb bűnéül Algéria feladását róva fel. De Benoist és társai úgy érzékelték, hogy a hivatalos francia jobboldal elfordult eszmei és gyakorlati céljaitól, éppen ezért újra kell fogalmazni értékrendszerét. Mindezt csoportérdekektől mentes gondolati iskola keretében teremtették meg – aligha véletlen, hogy nem újabb párt létrehozásán fáradoztak, hanem elméleti folyóiratok, a Nouvelle École és a Krisis hasábjain népszerűsítették elgondolásaikat. Megalapították a GRECE-t (Kutatócsoport az Európai Civilizációért), amelyet nem sokkal később „a legjelentősebb és legkomolyabb marxizmusellenes harci vállalkozásnak” minősített a francia baloldali sajtó fő szócsöve, a Libération.
Az Új Jobboldallal az idők folyamán olyan európai hírességek vállaltak eszmei rokonságot, mint Mircea Eliade, Arthur Koestler, Armin Mohler, Richard Lynn és sokan mások. A mozgalom legfőbb értéke, hogy modern formában és pragmatikusan szólítja meg az európai értékekért aggódó értelmiséget, és javukra kell írni, hogy soha egyetlen párt vagy politikai mozgalom mellett sem kötelezték el magukat. Bár bírálói időről időre hírbe hozzák az Új Jobboldalt és Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontját, valójában De Benoist korszerűtlennek tartja a múltban gyökerező retorikus szólamokat, és egyébként is elutasítja a nacionalizmus minden megnyilvánulását.
Írói munkásságának talán legkiemelkedőbb darabja a Kommunizmus és nácizmus című könyv, amelynek eredeti – s ennek nyomán magyar nyelvű – kiadásának borítólapján a bolsevizmus prófétája, Lenin látható, amint náci karlendítéssel köszönti az olvasót. Ebből a mozzanatból világos az író totalitárius rendszerekről alkotott véleménye. De Benoist összességében azonos eredetűnek, a modernitás kettős csapdájának tartja a kommunizmust és a nácizmust, és leszögezi, hogy az egyik rendszer bűneivel nem lehet a másik emberellenességét elfedni. A Magyarországon is oly hatékony gulágrelativizálók számára haszonnal forgatható olvasmány sebészi pontossággal és józan logikával sújt le mindazokra, akik a kommunizmus javára döntenek a német nemzetiszocializmussal szemben. Alain de Benoist elsősorban azoknak a baloldaliaknak címezi kritikáját, akik a kettős mérce ismert módszerét alkalmazva ugyanazt róják fel politikai ellenfeleiknek, amit rájuk zúduló vádként önérzetesen visszautasítanak. Ezzel együtt a szerző nem személyeskedik, érveinek mértéktartása és objektivitása ad hitelt. A manifesztum az európai újjászületésért című kiáltványában részletesen is kifejti a baloldalisággal kapcsolatos kritikai megjegyzéseit. De Benoist mindenekelőtt leszögezi, hogy korunk a modernitás válságát mutatja, miután a szabadság és egyenlőség gondolatát a totalitárius ideológiák elárulták. Az ezredfordulóra kifáradtak a nagy mozgósító eszmék, a doktrínák hiánya pedig az emberiség történelmének legüresebb civilizációjához vezetett, amelyben „a reklámnyelvezet valamennyi társadalmi nyelvezet paradigmájává vált, a pénz uralma mindenütt megköveteli az áru jelenlétét, az ember pedig cseretárggyá változik a szegényesen hedonista légkörben”. Az Új Jobboldal alapítója mindezért a liberalizmust tekinti felelősnek, hiszen ez a gondolat testesíti meg a modernitás ideológiáját. Miután annak individualista és ökonomista késztetése „a társadalmi élet darwinizmusával” párosul, a liberalizmus szétveti a hagyományos emberi közösségeket. De Benoist kárhoztatja a torz szabadelvűséggel létrehozott „gondoskodó államot”, amely voltaképpen láthatatlan és átláthatatlan újraelosztó struktúraként immáron nem képes biztonságot és stabilitást adni tagjainak.
Szerinte a jól működő állam mindenekelőtt közösségek testülete, nem véletlen, hogy a szubszidiaritást – az ügyek megfelelő, „helyi” szinten végzését – támogatja. Miután a demokráciában a nép az alkotmányozó hatalom alanya, megengedhetetlen, hogy a közéletet politikai pártok és a liberális jogállam végrehajtó testületei uralják. A társadalmi pluralizmus akkor valósulhat meg, ha az általánosan eluralkodott depolitizáltság helyébe a „részvételi demokrácia”, az aktivitás és a valódi népképviselet lép. Ennek legfőbb akadálya jelenleg a felcserélhető pártprogramok nyomán kirajzolódó politikai váltógazdaság, a gazdasági lobbik túlsúlya, a korrupció és a technokratizáció. Alain de Benoist a gazdasági szemlélet ellenében a politikai ügyek iránti érdeklődést javasolja, a személytelen, túlburjánzó Európának emberi léptékű lakóközösségeket, helyi érdekvédelmet követel. A nemkívánatos bevándorlás bajait kontinensünkön kívül határozza meg – ha a világ kulturális, civilizációs, társadalmi egyenlőtlenségeit sikerül majd helyrebillenteni, ez a probléma is megszűnik. Ugyanakkor egyaránt elutasítja a Le Pen-féle „nemzetek Európáját” – a rasszista gondolkodásmódból származtatja – és a klasszikus liberális állami gyakorlatot, amelyet oktalanságában és ártalmasságában a jakobinizmus örökösének tekint.
Az Új Jobboldal legnagyobb hatású gondolkodójának világképét magyarországi események is formálták. Hazánkban megjelent legutóbbi könyvének előszavában így vall erről: „Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek a magyar főváros neve még ma is őrzi egészen sajátos csengését. Csak tizenhárom éves voltam az 1956-os budapesti felkeléskor, de az emléke sohasem hagyott el. Az a sokkhatás, amelyet a magyar nép lázadását vérbe fojtó szovjet harckocsik látványa okozott, bizonyosan egyike volt azon okoknak, amelyek meghatározták későbbi elkötelezettségemet.”