Keserves út Bátaszékig Zsemlével és Fakóval

„Ezt a történetet 1986-ban írtam le, hatvanegy éves koromban. Ha majd egyszer olvasni fogja valaki, és hibásan írtam volna, elnézést kérek, mert én nem vagyok író. (…) Román iskolába jártam, csak hittanórán beszéltünk magyarul.” Itt-ott hibás szavakat, dülöngélő sorokat látni egy kockás füzetben. Félelmek, fájdalmak, könnyek papírra vetve. Kismődi Nándorné született Puskás Etelka emlékei. Keserves útjáról Bukovinától Bátaszékig, amelyről a bukovinai székelyek Tolna megyei találkozóján beszélt.

Idén immár tizenegyedik alkalommal tartották nemzetközi találkozójukat augusztusban a bukovinai székelyek: ezúttal Tolna megyében, Bonyhádon. Céljuk volt felvonultatni kultúrájuk legszebb megőrzött kincseit: viseleteiket, énekeiket, meséiket, táncaikat, és újra látni a messzi tájakra sodródott rokonokat, barátokat, ismerősöket. Felidézni az emlékeket, és továbbadni a hagyománytisztelet, magyarságtudat eszméit az utódoknak. Kismődi Nándorné a maroknyi bátaszéki székely egyike, élő tanúja 1941 tavaszának, amikor a józseffalvi székelyeknek össze kellett szedniük a batyujukat, és elindulni „Magyarba”.
Apám, anyám megcsókolták az ajtófélfát, imádkoztak: vajon mikor lesz megint hajlékunk? Csak mi, gyerekek örültünk az utazásnak – fog bele a szomorú históriába az alacsony, szőke fürtű, élénk tekintetű asszony. – Vonatra kellett szállnunk, mentünk egészen Szegedig. Később Szerencsre kerültünk, onnan meg Monokra. Kossuth Lajos egykori házával szemben laktunk, dolgoztunk, segítettünk a földeken. Aztán megint vonatra raktak bennünket, és elvittek Bácska alsó felébe, majdnem a Duna–Tisza találkozásáig. Innen Szabadka és Csantavér közé. Itt, Bács-Józseffalván végre letelepedtünk, földet mértek ki nekünk, örültünk, hogy együtt marad a falu. Először egy rozoga házban laktunk, aminek a talajvíz miatt majdnem összedőlt a vert fala, aztán építettünk újat. De másfél év múlva megint csak menekülnünk kellett, mert elvesztettük a háborút. Az utcákon kolompokat, szirénákat szereltek fel; a papunk azt mondta, legyen mindenki éber, mert nem tudhatjuk, mire kelünk reggel. Október 8-án meg is szólaltak a kolompok, hogy menni kell. Nekünk volt szekerünk, azzal indultunk. Összeszedtünk zsákokba ruhát, ágyneműt, bunyevác szomszédaink levágtak egy disznót, megsütötték nekünk a húsát, de a bútorok, minden más ott maradt. A jószágot nem hagytuk. Azt mondták, azt hajtsák a leventék. Négy testvérem közül 18 évesen én voltam a legidősebb. Apám engem állított a két tehén mellé: lányom, neked kell velük menned. – Apa és lánya akkor még nem sejtették, hogy elválnak útjaik, s csak igen soká látják majd újra egymást.
Puskás Etelka egymaga volt lány a sok legény között, akikkel a majd háromszáz tehenet meg üszőt terelték Szabadka felé. Kelebián át Tompára vezetett az útjuk. A községbe bemenniük nem volt szabad, kint a határban telepedtek le. A fiúk sátrat vertek, kártyáztak, Etelka félrehúzódott a tehénkéi mellé. Megvédték őt az esőtől, melegítették, úgy érezte, még az olykor szemtelenkedő suhancokkal szemben is megoltalmazták. Cipője nem volt, fázott, megrémítették az utcai harcok, a sebesültek, halottak látványa, ennivalója sem maradt. Kivájta egy tök belsejét, s a héjába fejt tejjel csillapította kínzó éhségét.
Az első falubelivel, Bács József bíróval – aki tudott valamit Etelka szüleinek hollétéről – Dunaföldváron találkozott. Ő adott neki némi pénzt is, hogy valami rendes élelmet vehessen. Kecel, Kalocsa felé vették az útjukat, de akkor már csak Várda Bálinttal, későbbi komájával. A többi fiú egyenként négyszáz pengőért eladta a tehenét a katonaságnak, biciklit vettek rajta, s két keréken folytatták a vándorlást. Etelka kitartott, nem tehette pénzzé az öreg Zsemlét meg Fakót.
Mentek tovább. Éjjel át a Duna-hídon, aztán Előszállásra egy ismerőshöz, akinek a felesége kis kenyeret, egy bögrét, meg darabka szappant adott az elcsigázott leánynak. Eldobhatta végre a tökhéjat, s hosszú hetek óta először rendesen megmosakodhatott. Ám nem sokat időztek itt sem, nekivágtak Simontornya felé. Egymást el nem hagyva, bár Bálint tehenei „járatlanok” voltak, nehezebben bírták az iramot. De a veszélyt mintha az összes állat érezte volna, ha gazdáik csak pár lépésnyire is előresiettek, már bőgtek is utánuk.
Az emberek hol jók, hol szívtelenek voltak a két elkeseredett menekülővel. A simontornyai pék elzavarta őket, mondván: ő csak az ottani népeknek süt, egy asszony azonban megkönyörült rajtuk, s kaptak tőle egy karéj kenyeret. Ezt osztották be három napra. Az erejük persze egyre fogyott, mégis húsz kilométert megtettek reggeltől estélig. Enyingen az uradalmi szójaföldeken rátaláltak néhány sátoros kocsira, körülöttük meg józseffalvi rokonokra. Ők mesélték el, hogy Etelka édesapja minden áldott este elindult visszafelé a megtett úton, hátha rátalál a lányára, s hogy most már Tapolca közelében, Szentimrefalván vannak. Nosza, volt öröm, másnap befogták a teheneket a járomba, Etelkát felültették a szekérre, indult tovább a földönfutók serege.
Később Keszthely előtt aztán kettévált a csapat, s a két fiatal megint magára maradt. Zalaszentgrót, Szentpéter, Sümeg, Csabrendek felé vánszorogtak rettegve az amerikai bombázóktól, imádkozva, rózsafüzért morzsolgatva, utolsó erejüket öszszeszedve, hogy viszontlássák szeretteiket. Bár reményük fogytán volt, Etelka Szentimrefalva határában megmosta a lábát, hitte, hogy rátalálnak az övéikre. S ha így lesz, ne sárosan kerüljön a család elé. Bizakodása nem volt hiábavaló. Mikor édesapja meglátta, kitárta felé a karját, Etelka meg ráborult az egyik tehénre, és csak annyit tudott mondani: itt vannak, édesapám, most már gondozza őket maga. Aztán vagy egy órán át egy hang se jött ki több a torkán. Csak álltak, és sírtak. November másodika volt.
Etelka cselédnek állt a sümegi főjegyzőékhez.
Mikor bejöttek az oroszok – hogy együtt legyen a család – Etelka felmondott a nagyságáéknál. A háború után pedig újra nyakukba vették a világot, Bátaszékre telepítették őket. De a házban, amit kijelöltek számukra, benne lakott a tulajdonos: egy asszony a két lányával. A menekülteket nem engedték be a lakásba, s természetesen nem fért meg egymással az erőszakkal egy tűzhely mellé kényszerített két család.
Puskásék tehát továbbmentek Vaskútra, s az aratás végéig ott dolgoztak felesben. Két hónap múltán üzentek nekik: jöjjenek vissza Bátaszékre, van már üres porta. Mikor meglátták, milyen romos állapotban van, idősebb Puskás így szólt: jó, hogy ez lesz a miénk, legalább nem sajnálja senki. Ma az unokájáék, Etelka néni fia és családja lakik az építmény helyén.
A régi ház, az első itteni otthon már csak az emlékekben él. Akárcsak a két tehénke. Az egyiket még Szentimrefalván el kellett adniuk, a másik elkísérte őket Bátaszékre is. Mikor az ifjú Etelka férjhez ment, apja neki akarta adni, de őt nem vitte rá a lélek, hogy elhozza a háztól. Csikót kapott helyette. Később aztán tartottak tehenet egészen 1972-ig, de akkor már olyan drága volt a takarmány meg a fuvardíj, hogy nem bírták pénzzel.
Mondtam az uramnak: vigye ki a tehénkét a vásárra, aztán ha nem kell senkinek, kösse ki egy fához, és hagyja ott – mondja szomorúan Etelka néni. De persze nem bírtam ki, azért csak megsirattam. Ettől kezdve egy darabig bolti tejet ittunk, de most már megint háztól hozom. Annak még az illata is jobb. A régi falunkat meg az én kedves jószágaimat juttatja eszembe.