Kitüntetés?!

Nem kaptam semmilyen kitüntetést. Pedig már véget ért a párizsi atlétikai világbajnokság, és akik szervezték, rendezték az egészet, nem kevesebbet köszönhetnek nekem, mint világraszóló eredményeket, a versenyek zavartalan lebonyolítását, gazdasági hasznot, na és ami a legfontosabb, több tízezer ember életét. Érdekes, de úgy látszik, ez sem elég ahhoz, hogy egy rongyos kitüntetést kapjak néhány százezer euró kíséretében. Tudniillik nem voltam ott. Nem mentem el a párizsi Stade de France-ba, a hatvanezer nézőt befogadó sportlétesítménybe. Saját döntés volt, így enyém az érdem.
Meg voltam fázva – ahogy általában minden nyáron –, és úgy döntöttem, hogy kihagyom. Ha ennek ellenére elmentem volna… nem is tudom, hogy részletezzem-e? Na jó, de csak az Olvasók kedvéért!
Én nagyon hangosan szoktam tüsszenteni. Aki mellettem van, az általában megijed, de volt már olyan is, aki szívinfarktust kapott. Egy akkora stadion viszonylatában, mint a saint-denis-i, úgy hatna a dolog, hogy minimum mindenki odakapná a fejét. Szerencsére a tévében néztem a versenyeket, és emlékszem, pont akkor tüsszentettem, amikor az amerikai gerelyhajító, Steve Apse gerellyel a kezében futni kezdett.
Ha ott lettem volna, és a lelátón tüsszentek, akkor az amerikai versenyző úgy hallotta volna, hogy valaki a nevét kiáltja (hapci: Apse), és felém néz egy pillanatra. Emiatt aztán a gerelyt nem kívánt irányba hajította volna, amely minden bizonnyal a német kalapácsvető, Frank Pecher hátába fúródik. A dobás előtti pillanatokban éppen forgásban lévő Pecher a gerely okozta fájdalom hatására a kalapácsot szintén rossz irányba repítette volna.
A kalapács a levegőben összeütközött volna az angol súlylökő, Richard Killer súlygolyójával, ami némi irányváltoztatás után pont egy ugráshoz készülődő rúdugrót talált volna el, aki rúdjával véletlenül felnyársalta volna oldalt álló sporttársát, az orosz Jurij Fatalovot. Fatalov haláltusájában tett volna néhány lépést, majd fordult volna egyet, míg össze nem esik. Sajnos azonban a hasából kiálló rúd belógott volna a futópályára, és beakadt volna az 5000 méteres síkfutás élbolyában haladó cseh Jan Botlik lába közé, aki ettől elvágódik, és a mögötte lévők mind átesnek rajta. Ezután, minden valószínűség szerint, Jan Botlik türelmetlenségéről közismert nagymamája aggodalmában a lelátóról a palánkon átugorva unokájához rohan, hogy megmentse az életét. A hölgy azonban pont olyan szerencsétlen útvonalon szaladt volna át, hogy egy nagy ívben arra szálló diszkosz vállon ütötte és leterítette volna.
Erre a most már dühös asszony feltápászkodott volna, és fenyegetőzve a diszkoszvető irányába indul, aki – látva, hogy a nő nem viccel – az ellenkező irányba kezdett volna futni. Igen ám, de az eszeveszetten menekülő sportoló az őt beérő nagymama elől elugorva véletlenül ledöntötte volna a magasugróléc tartóoszlopát, ami miatt az éppen levegőben lévő svéd magasugró ugrását érvénytelennek minősítették volna. Ezért a svéd akkorát ütött volna a diszkoszvető fejére a léccel, hogy az kettétörik, és az egyik fele átlendül a japán hármasugró Ding Dang Dong elé, aki ijedtében körbeugrálta volna az egész stadiont. Ezt meglátva a kenyai gátfutó, Charles Eznemigaz káromkodások közepette földhöz vágta volna az egyik gátat és hazament volna. Több se kellett volna, és a közönség a látottakon felbátorodva úgy egymásnak esik, hogy ketten maradtak volna életben: a gátfutó és én, aki a tüsszentés után kimentem volna papír zsebkendőt venni a Champs-Élysées-re.
Szóval nem kaptam semmilyen kitüntetést, egy árva garast sem, hogy az imént felvázolt eseményeket megakadályoztam. Mindegy. Én nem fogok könyörögni. Csak jelzem, hogy jövőre megyek az athéni nyári olimpiára…