KÖNYVESHÁZ

Fényterek
Monográfia Székely Aladárról
Farkas Zsuzsanna

Kiemelkedő kivitelű monográfia jelent meg E. Csorba Csilla tanulmányával a Vince Kiadónál. Koszta Móni művészi grafikai ízléssel tervezte meg az albumot, melyben több mint száz fényképfelvételt mutatnak be. 1907-ben Székely Aladár (1870–1940) Modern fényképezés címmel A Fény című folyóiratban foglalta össze a fotográfiában, az arcképkészítésben kialakult új irányzatokat. A képzőművészet megújulásához hasonlóan a fényképezésben is változások zajlottak ebben az időben. A fotóművész tudatosan, egyéni szemmel, a valósághoz hű, egyszerű, közvetlen képeket akart alkotni. A képzőművészekhez hasonlóan az egyéni művészi látás fontosságát hangsúlyozta. A portrékészítésben szerinte ez úgy valósulhatott meg, hogy ki kellett „kémlelni” a fényképezendő egyéniségét, fel kellett ismerni a jellegzetes vonásokat, és mindezt a legegyszerűbben megmutatni. Szerinte a modellek testtartásának nagy kifejező ereje van, de azt nem szabad beállítani vagy sokáig igazgatni. Nem szükségesek különös világítási hatások, nem kell méltóságosan redőkbe igazgatni a hölgyek ruháját. Székely nem használt fejtámaszt, és mint fényképész nem ajánlott „barátságos mosolyt”.
Munkásságából kiemelkedik az Írók és művészek című albuma, melyet nyomatok is népszerűsítettek. Ezeken az arcképeken finom fény-árnyék játékok hangulatteremtő hatásával dolgozott, elmosódó kontúrok fokozzák az arc sejtelmességét. E felvételeken a művészek arcán fellelhető profetikus vonásokat igyekezett kiemelni, igéző zsenivé vált portréján például Rippl-Rónai is.
E. Csorba Csilla négy múzeum Székely-anyagát mutatja be a kötetben: a gyulai Erkel Ferenc Múzeum, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti fényképtára és a legteljesebben a Petőfi Irodalmi Múzeum művészeti tára anyagát. A feldolgozás azt mutatja, hogy Székely leginkább íróinkat szerette fényképezni. Babits Mihály, Hatvany Lajos, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Ady Endre számos portréja található a kiadványban. Képzőművészek: Körösfői Kriesch Aladár, Fényes Adolf, Gulácsy Lajos, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Balló Ede mellett Bartók és Kodály, továbbá szerkesztők, művészettörténészek, színészek stb. portréit láthatjuk.
A tanulmány önálló fejezete foglalkozik Székely Ady Endrével való barátságával. Az Adyról és Lédáról készült első felvételt 1907-ben titokban készítette a fotóművész. De az üvegnegatívot összetörették a fotóssal, miután két kópiát elkészített. Székely negyven különböző pozícióban örökítette meg a költőt, és élete végéig sokat tett az Ady-kultusz fenntartásáért, portréit számos helyen megjelentette. Móricz Zsigmond előszavával, Ady arca címmel látott napvilágot hat felvétele az 1920-as években.
A fotográfus szinte minden képzőművésszel jó kapcsolatban volt. A gödöllői művésztelep (2003) című katalógusban láthatjuk további tíz képét, amely a művészekkel és különösen Undi Mariska iparművésszel kialakított kapcsolatáról árulkodik. Lefényképezte Undit az általa készített kalapokban és a Népszálló freskóinak készítése közben is. Székely képeinek újszerűségét, egyszerű, artisztikus hangulatát a kivételes érzékenységű emberek, a művészek kedvelték leginkább. Körösfői és felesége szemben áll az ablakkal, erős fény világítja meg arcukat és elöl ruhájukat. Körösfői felesége háttal, kissé oldalra fordulva áll az előtérben, felemelt kezével a függönyt húzza félre. Ez a feltartott kéz kettévágja a képet, és hangsúlyozza a jelenet egyszerűségét is. Az amatőr fényképész az arcképkészítéskor az ablakon vagy ajtón beérkező direkt irányú fény kedvezőtlen hatásától tartott leginkább. A korábbi arcképkészítési szabályok szerint úgy kellett beállítani a modellt, hogy a nap sugara az arc mellett vagy előtte haladjon el. A hivatásos műtermi gyakorlatban az ablakhoz legközelebb eső félkör fényterében a modellnek semmi keresnivalója nincs, ott csak a fényképésznek és készülékének van helye. Az új arcképkészítési tendencia szerint a műtermekben is természetes megvilágítást alkalmaztak. A kép néhány darabja szintén háromnegyedes kivágású, a házaspár háttal áll az ablaknak, és egy lapra felragasztott reprodukciót nézegetnek, a képen már nem közvetlenül az arcukat világítja meg az erős fény.
Az Ernst Múzeumban most megnyílt Márffy Ödön- kiállításon egy kis vitrinben együtt látjuk Márffy Ödönt feleségével, az öregedő Csinszkával Székely felvételén. Nincs olyan XX. század elejével foglalkozó művészeti, kultúrtörténeti kiadvány, amely ne Székely fényképeivel kezdődne.
A most megjelenő száz kép egy életmű kiemelkedő pontjait mutatja be, további száz képet legalább utalásszerűen kellett volna feltüntetni. Így már egy egész életmű állna előttünk. Ritkán adatik meg, hogy nyomdatechnikailag kiváló, kemény kötésű fotótörténeti kötet szülessen, kár, hogy a szerző nem fektetett hangsúlyt egy akár részleges oeuvre-katalógus közlésére. A szöveges rész rovására is teret kellett volna hagynia a többi felvételnek. Esetleg egy gyorslistának azokról a felvételekről, amelyek kevésbé ismert emberekről készültek. Az szinte bizonyosnak látszik, hogy a másik száz kép sohasem fog együtt megjelenni, mert azok csupán a kultúrtörténészeknek, történészeknek, kiadványszerkesztőknek stb. hiányoznak, többségük csak reprodukciók által ismert. A teljességre törekvés egy ilyen jelentős művésznél elengedhetetlen volna.
Így azonban örüljünk annak, amit ezzel a kiadványnyal kaptunk. Székely (Bleyer) Aladár tudatában volt képességeinek, méltán nevezte magát művészi fényképésznek, ezt bizonyítja ez a száz képe is.

A Mátra lelke
Rendhagyó útirajzok a szent hegyről
F. Z.

A világ egységes. A minket körülvevő, kézzelfogható valóság ezerféle kikutathatatlan módon kötődik az érzékelhetőn túlihoz. Mindenki megtapasztalhatja ezt, amikor az érinthetetlen szépséggel találkozik. Egy különleges alakú felhővel, monoton, véget nem érő patakcsobogással vagy egy gyönyörű, misztikus, távoli heggyel. A hegyeknek egyébként is fontos spirituális üzenetük van a Bibliában, és a Hórebtől a Golgotáig vezető lelki iskola fogékonnyá tesz a magasságok transzcendens szépsége iránt is.
Tóth Sándor közelmúltban megjelent Mátra-könyvét olvasva könnyen útitársul szegődhetünk egy immanensből a transzcendensbe vezető, kalandos barangoláshoz. A huszonegy rövid írás mégsem egyszerűen „lelki zarándoklat”, és az egyes „útirajzok” dinamikája, iránya is más és más. Mint ahogyan egy erdei kóborlás is állandó meglepetéseket tartogat a kiszámíthatóság, az előre megtervezettség keretei között.
Gondolatban végigjárhatjuk a szerzővel a Mátrát Gyöngyöstől Parádig, Pásztótól Mátraszentimréig; ritkán látogatott, kevéssé ismert romokat, elfelejtett barlangokat kereshetünk fel, hangulatos kisvárosokban sétálhatunk. És ahol csak lehet, meglátogatjuk a szent hegy szakrális helyszíneit is, a kis erdei kápolnákat és a zajos búcsújáró helyeken található forrásokat.
A kötet azonban nem ettől lelki olvasmány. Tóth Sándor mátrai képei a kézzelfoghatótól vezetnek a lelkiekig, de olyan tapintattal, hogy senki sem érezheti tolakodónak e láthatatlan határ átlépését. Az írásokban szinte észrevétlenül fonódik egybe múlt és jelen, az emberi alkotás és a természet, a hétköznapok világa és a művészet ünnepe. S mindez talán a szerző sokféle hivatása és tehetsége okán: pedagógusként végtelen finomsággal, de határozottan mutat rá az értékre, lírikusként pedig néhol valóságos prózaverssé nemesíti a szöveget.
Így válik a sokféle útirajzból egységes kötet, amelynek írásai nem csupán a láthatókra irányítják figyelmünket. És ebben az egységben tárul fel a Mátra hegyének sokféle titka is.
(Tóth Sándor: A Mátra könyve. Új Ember Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Forradalmak katonája
Haas György könyve Bartha Albertről
Salamon Konrád

Huszadik századi történelmünket újra kell írni, mert a közel fél évszázados kommunista rendszer hivatalos történetírásának torzító csoportosítása, értékelése egyenlő volt a történelem meghamisításával. Mindebből következően azok is tévedni kényszerültek, akik nem hitték el e torzításokat, s úgy gondolták, hogy mindennek épp az ellenkezője az igaz. Így következett be a kommunisták által magasztalt 1918-as őszirózsás forradalom teljes elvetése, ami ugyancsak méltatlan és igaztalan.
E kérdés jobb megértéséhez ad fontos adalékot Haas György A szabadság tábornoka című könyve, amely Bartha Albertről szól, aki – emlékiratának címe szerint – kétszer állt szemben a kommunizmussal. Bartha 1918. november 9-től december 12-ig, illetve 1946. augusztus 21-től 1947. március 14-ig volt hadügyminiszter, tehát az első és a második köztársaság idején. Mindkét köztársaságot a kommunisták számolták fel, s Haas György – Bartha emlékiratai alapján – ezt a demokráciáért folytatott harcot írta meg. Aminek ismerete azért is rendkívül fontos, mert mindkét köztársaságban nagyon sok nemzeti és demokratikus elkötelezettségű közéleti személyiség vállalt szerepet, s az ő küzdelmük elismerése és megismerése nemcsak méltányos, de tanulságos is.
Sajnos mintha a mai nemzeti demokrata erők is olykor megfeledkeznének arról, hogy mind az 1919-es, mind az 1947-ben kezdődő kommunista diktatúra előtt volt a magyar demokráciának egy-egy nagy kísérlete. Jó példa erre, hogy 1918 kapcsán sokan tudnak Linder Béla mindössze kilencnapos hadügyminiszterségének kártékony voltáról, de az őt követő Bartha Albertnak még a nevét sem ismerik, pedig ő nagy eréllyel és szakértelemmel látott hozzá a hadsereg újjászervezéséhez. E siker rémítette meg a kommunistákat, akik összefogva szekértolóikkal és más kétes elemekkel, december 12-én fegyveres katonatüntetést szerveztek Bartha hadügyminiszter ellen, s Károlyival együttműködve lemondásra kényszerítették őt. Bartha – a nemzet és a demokrácia több elkötelezettjével együtt – hasonló helyzetbe került 1945 után is. Akkor a kommunisták a megszálló szovjetekkel fogtak össze a magyar demokrácia lehetetlenné tételére, sajnos ismét sikerrel.
Ezekről a kérdésekről olvashatunk Haas György könyvében, s ha jobban megismertük az említett két demokratikus kísérlet erényei mellett annak hibáit is, talán nem követjük el ugyanazokat harmadszorra.
(Haas György: A szabadság tábornoka. Kairosz Kiadó, Budapest 2002)

Az elsodort író
Szabó Dezső, a harmadik út szellemi apja
Barna T. Attila

„Három titán járt előtte: Petőfi, Széchenyi és Ady. (…) Most már Szabó Dezső is közéjük tartozik” – írta róla Várkonyi Nándor. Szabó Dezső a két háború közötti korszak egyik legnagyobb hatású írója volt. Fő műve, Az elsodort falu országos hírt szerzett nevének (a regény 1919-ben látott napvilágot, a rövid életű vörösrezsim összeomlása előtt), híveinek száma a húszas évek elején több tízezer. Az egyetemi ifjúság bálványa, ragyogó szónok, akinek előadásai kisebb megmozdulásokkal értek fel. A kommün után a keresztény-nemzeti kurzus ünnepelt írója, ám frigye az új renddel nem tartott sokáig. Szabó Dezső a két „álforradalom” után az igazi magyar forradalom árulóját ismerte föl a Horthy-rendszerben, s hamarosan gyilkos hangú pamfletekben támadta azt. Élete tragédiája, hogy soha nem tudott megválni a romantikus rebellisszereptől, a támadás, a harc volt életeleme, s háborús stratégiát folytatott akkor is, amikor okos kompromisszumokra lett volna szükség. Magára haragította mind a jobb-, mind a baloldalt, így aztán két szék közé esett. Politikailag igen jelentős tábort szervezhetett volna, ehelyett a saját hívein is végigvágott. A harmincas években elmagányosodott.
A Nap Kiadó gondozásában jelent meg Az elsodort író című kötet, amely Szabó Dezső vallomásait, illetve a róla életében és halála után született írásokat tartalmazza. Egymást követik a magasztaló, ledorongoló, hűvös-tárgyilagos, fanyalogva elismerő vagy a meleg szeretet hangján szóló elemzések, visszaemlékezések legnagyobb vagy ma már kevésbé ismert íróink, sőt kifejezetten rossz emlékű szerzők tollából. Kevés alkotóról vélekedtek olyan homlokegyenest eltérő módon kortársai és az utódok, mint Szabó Dezsőről. Az elsodort falut Kosztolányi „rossz magyarsággal” megírt, gyenge regénynek tartotta, míg Németh László szerint ez a könyv „Szabó Dezső (…) legjelentékenyebb műve, a mai irodalomtörténetből ki nem fakítható remek”. Cs. Szabó László megállapította: „Szabó Dezső valóban a »harmadik út« szellemi apja”, Lukács György azt vetette az író szemére, hogy „szinte szó szerint a német fasizmus »világnézeti« álláspontjára helyezkedett”. Egy kései méltatója, Imre László viszont így írt a Szabó Dezső politikai vitairatait, tanulmányait, miniszterelnökökhöz intézett, példa nélküli bátorságról tanúskodó nyílt leveleit egybegyűjtő Az egész látóhatár 1991-es újrakiadásakor: „Szabó Dezső egész szemlélete (…) közel áll a szocialista, sőt sok esetben kommunisztikus nézetekhez. (…) Ő, akit szinte mindenki jobboldali, antiszemita gondolkodónak könyvel el.”
Az elsodort író izgalmas, érdekes dokumentuma egy korszaknak, amelynek harcairól, mozgalmairól még mindig nem tudunk eleget, s amit tudunk, azt is rosszul tudjuk. Napjaink szinte összes politikai félreértése ebből származik – de ez a szomorú téma külön tanulmányt érdemelne. A kötetnek ott a helye valamennyi nemzeti elkötelezettségű olvasó könyvespolcán.
(Az elsodort író. Szerkesztő Gróh Gáspár. Nap Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2200 forint)