Maradjon a déli harangismertető

Panasz van a harangok ellen. Szomorú-döbbenten hallgatom, hogy valaki arról beszél, ír, érvel, hogy a Kossuth adó délidőben megszólaló harangjaihoz fűzött kommentár nem jó. Nemhogy nem jó, káros. Nemhogy káros, képes nemzeti érzelmeket kiváltani. És ha már kiváltotta azt, meg sem áll az ember a soviniszta mocsárig, ott aztán feltartott kézzel elsüllyed, száját betömi a mocsok, és mielőtt elnézést kérne mindenkitől, aki nem így gondolkodik, megfullad.

Én szeretem a harangokat. Szilágyon, a kis baranyai faluban nyáron a harang hívószavára futottunk a szilvás mögül a ház felé az ebédre. Ilyenkor tért meg nagyapám is a szőlőből vagy a pincéből vagy valahonnan. Pénteken a babfőzelék, amit aztán délután, hidegen, hatalmas karéj kenyérre kenve olyan jó volt megenni, és játszani, futni. Este is szerettem azt a falusi harangot. Nagyapám a sötétben a Szabad Európát hallgatva szuszogott, és a hírek végén, nyolckor megszólalt a falusi templom harangja, afféle rábólintás a néma kis forradalomra.

Reggel is szerettem a harangot. Reggeli misére hívott, ha tehettem, futottam föl a templomhegyre. Akkor még minden reggel volt mise.
Szerettem vasárnap a harangot. Nagyapám volt a kántor, friss, jó szagú fehér ingében világított az orgona mellett, én mellette nyomtam a fújtatót, és Úrfelmutatáskor megszólalt a harang. Néha úgy éreztem, valóban attól, a pap kezének emelkedésétől kondult meg a vas, ért össze ég a földdel.

Az a harangszó ott a mienk volt, mindenkié volt. A rádióban a déli harangszó eddig a híres ütközet emlékét zengte, hiszen azt mondták nekünk, azért van csak. És mikor először meghallottam a bevezetőt a Kossuth déli harangszava után, elámultam. A harangoknak bizony történelmük van. Készítették őket. Valaki beleolvasztotta a tehetségét, tudását. Nem kis munka lehetett. A magyar harangokat még nem koreai üzemekben készítették. Nincs két egyforma harang. Nincs két egyforma haranghang. Hallgatom a szöveget, mondja, melyik tájé, melyik helységé, városé a harangszó, és mintha megkondulna bennem annak a tájnak, városnak, falunak a hangulata, illata. Mintha látnám embereit, népét, állatait, madarait. Mintha ott lennék. Ezt hozza a harangszó, most, hogy tudom, honnan jön, kik hallgatják szavát. A zalai falutól a marosszéki domboldalig. Van ennél szebb, felemelőbb műsorka, fél percbe szorított hazai tájakon utazás?

A megnyugtató hang, a harang életéről békét ad fél percre. Hajamnál fogva kiránt a mindennapi viharokból, fél percre szél az arcon, simító, nyugtató.

De most ezt valaki el szeretné venni. Valakinek van arra ideje, energiája, pofája, hogy ezzel foglalkozzon. Hogy megtámadja ezt a gesztust, nyilván ez is része valamely politikai manővernek, talán a rezzenéstelen mosolyú és hitű elnök asszony ellen, talán másért. Talán csak egyszerű földi butaság, olyan szintű butaság, amelyet ránézésre nehéz megkülönböztetni az aljasságtól.
Nemzeti érzelmeket gerjeszt, mondja a bősz ítész, és ezzel egyet kell értenünk. Valóban gerjeszt. Bocsánatot kellene kérni érte?! Miért?! Kitől?!

A kisvárosban több száz éve működő magángazdaság vezetői idős barátaim. Világfát akartak állítani a területen. Tanácsot kértek. Hogy lehetne a világfa szót, amely kétségtelenül egy nemzeti őstörténeti szertartásra utal – valahogy másra cserélni. „Hogy ne legyen ebből baj” – mondják, és szomorúan félnek. Ma itt, Magyarországon ezek az emberek félnek saját múltjuk egy kis szeletét létrehozni, megünnepelni. Ezt még értem. Fáj, de értem.
De a harang?! Ki az, aki beleköt több tonna zengő vasba? Több tonna történelembe? Milyen ember az, akinek fáj a harangszó?
Ha fáj neki, hát kit érdekel, maradjon a déli harangismertető. És menjen el ő. Hegyeshalom felé.
Csak óvatosan, mert ott mostanában az ilyeneket le szokták tartóztatni.

Pozsgai Zsolt író, drámaíró