MI A MAGYAR?

… még híre-nyoma se volt annak, hogy Badacsony fürdőtelep, vagy azzá lesz valamikor. Náddal volt beszegve a hegy lába, amint ott érintkezik a vízzel. Csak a nagy vendéglő irányában s még alig egy helyütt volt tiszta a part. Nagy Miklós ezt a tiszta bejárást nézegette. Odaszólt egyszer Szentirmayhoz:
– Tisztelt gazdánk! Le lehet innen a villából menni a vízhez?
– Le lehet. Mit akar ott?
– Fürödni.
– Fürödni?
Nagyot néz úgy féloldalvást elfelé Nagy Miklósra az én derék Szentirmay barátom. Ekképpen néz a macska a légyre.
– Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.
Jó Nagy Miklós úgy megijedt ettől a bölcs mondástól, elő nem hozta volna hamarjában a világért se, hogy ő fürödni akar. Szentirmay azonban mégis megszánta, s embert adott melléje, aki lekísérje a vízhez fürödni. De azért mégse ment a fejébe, hogyan fürödhetik magyar ember. Igaz is az.
Hiszen fürdik, fürdik most már a magyar ember. De ez már nincs az ő ősi természetében.
Ha víz mellett lakik: azért nem fürdik, mert hiszen ott a víz, ha akar: mindennap fürödhetik. Ha pedig a víztől messze lakik: azért nem fürdik, mert hiszen nincs ott a víz, ha meg akarna is fürdeni. Szükségtelen utat pedig meg nem tesz a magyar ember azért, hogy vizet lásson. Inkább otthon pipál. De mégse ez a fő oka annak, hogy ritkán támad feredő kedve.
A magyar lónép. Attilától kezdve mindig lónép volt. A lóember felül az ő lovára, s bekalandozza a síkot, s egész teste szabadon fürdik az üde szabad levegőben. Nem húzódik sátor alá, gunyhó alá, paloták födele alá vagy barlangok odújába. Bőrét szélnek, viharnak, levegőnek hullámai verdesik. Magyar ember nem keresi az erdőt se. Hadd süssön rá szabadon az isten napja. Aki mindennap a napon és a levegőn van: annak nincs szüksége fürdővízre. Elég, ha mosdik. Annak nincs oka félni izzadástól, meghűléstől, csúztól, köszvénytől, huruttól, náthától, fele-feje-fájásától s egyéb efféle alávaló nyavalyától. Nem ismeri az az idegességet s annak mindenféle ostoba növevényét.
[…] Hat napon át teremtette isten a világot. De mi volt a hat nap előtti napon?
Az ősnémaság.
Ez az ősnémaság van Badacsonyban éj közepén, ha tiszta az ég, s a szellő se mozdul, s ha a nyári nap nagy munkája után mindenki elalszik. Más vidéki népnek, fővárosi embernek fogalma sincs erről a némaságról. Még a szigligeti, tördemici, tomaji kakasszó se zendül meg itt, vagy nem hallatszik ide. Ez az ősnémaság lepte meg legjobban a társaság erdélyi tagjait. Nem is csoda. Erdélyben soha sincs némaság. Ott a szász mindig morog, az oláh mindig jajgat, a magyar pedig káromkodik. Mindig szidja azt a másik kettőt. Ott nem lehet némaság.
Nem hagytam őket az éjszakát átvirrasztani. Hiszen hat órakor fönt kell lenni a Badacsony tetején. Azt akartam, napkeltével lássák azt a tájat, melyen Rezivár, Tátika, Sümeg és Somlyó emelkedik.
Keveset aludtam. Attól féltem, elalszom a fölkelés idejét. Alig múlt el négy óra, már készen voltam, s mentem Salamon Ferenchez, hogy felköltsem őt.
Dehogy aludt ő már.
Kis szobácskája volt, melynek ablakja Szigligetre nézett. János püspök nyaralója magasabban fekszik a tenger színe fölött, mint a szigligeti vár. Salamon Ferenc az ablakon át, lefelé nézhette azt a várat.
De nézte is.
Virradat óta, hajnal pirkadása óta mindig azt nézte. Azt a várat s azt a tündéri szép tájat. Felült ágyában pőrén, mint a gyermek, szemeit le nem tudta venni arról a vidékről.
– Köszönöm, barátom. Ilyet még soha nem láttam. Ezt a reggelt soha el nem felejtem. Áldjon meg érte az isten, hogy idehoztál.
Ez volt szava hozzám.
Fél óra alatt talpon volt mindenki. Salamon nem nyugodott addig, míg az ő ablakján Gyulai Pál úr, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós is le nem nézett Szigligetre. Azután indultunk.
Szentirmay barátom nem volt velünk. Nem kecske ő, hogy hegyet másszon. Hanem Tulit, a komoly képű jó Tulit elküldte velünk holmi kellemes folyadékkal és harapnivalóval. Azt hitte, hegyre mászó embernek különben éhen-szomjan kell elveszni.
(Részlet Eötvös Károly Balatoni utazás című művéből)