Mókuskerékben

Kovalik Balázs, a Budapesti Őszi Fesztivál újonnan kinevezett művészeti vezetője már pályakezdőként is eredeti operarendezéseivel hívta fel magára a figyelmet. Mostanában keserűen meditál a művészeti élet kaotikus állapotáról, a kultúra értékvesztéséről, a művészek karrierizmusáról.

Az idén tavasszal a Szegedi Nemzeti Színház levette műsoráról A tüzes angyalt. A teátrum akkori megbízott vezetője pénzhiánynyal indokolta a lépést. Ön az utolsó pillanatban értesült róla, hogy mégsem viheti színre az operát, pedig Prokofjev világhírű alkotása először került volna magyar színpadra. Nagy szellemi tékozlás, ha épp ennek a törlésével kíván takarékoskodni egy színház. Gondolom, megtapasztalta, milyen színházi közállapotok uralkodnak nálunk.
– Lesújtó véleménnyel vagyok az egészről. Nem is annyira maga a tény háborított föl, inkább az információ közlési módja. A tapasztaltakból számomra ez a legmegdöbbentőbb.
– Az a mód, ahogyan közölték önnel a döntést?
– Nemcsak velem, hiszen nem én vagyok itt a főszereplő, hanem ahogyan a társulattal, aztán a várossal, a sajtóval közölték, egyszóval ahogyan kezelték vagy inkább nem kezelték az ügyet.
– Honnan adódott az ötlet, hogy ezt a varázslatos Prokofjev-operát épp Szegeden mutassák be először?
– A Budapesti Tavaszi Fesztivállal közösen akartunk elindítani egy operaprogramot, amelynek része lett volna ez az előadás. S mert korábban, Szokolay Vérnászának bemutatásakor már sikeresen működött együtt a fesztiválközpont a szegedi színházzal, kézenfekvő volt ismét társulni. Így a fesztivál lett volna a mecénása egy fontos előadásnak. Ezt a szerencsés lehetőséget a Szegedi Nemzeti Színház elszalasztotta.
– Ha a fesztiválközpont volt a produkció mecénása, nem emelhette volna meg a támogatást annyira, hogy az egész előadást finanszírozza?
– Egy opera színrevitele sokba kerül, szerintem már az is nagy dolog, ha egy mecénás a produkció költségvetésének a felét állja. Szeged soha vissza nem hozható alkalmat szalasztott el.
– Miért éppen ezt a Prokofjev-operát akarta színre vinni?
– Több más operát is előadásra ajánlok, s évek óta magyarázom, hogy az operairodalom nem csak abból az ötven–hatvan darabból áll, amelyeket folyamatosan váltogatnak. Rossini, Puccini vagy Bellini muzsikáján kívül más műveket is szívesen hallgatok, s ezt az élményemet szeretném másokkal is megosztani, a Zeneakadémián a növendékeimbe beleoltani. A mű előadásának egyrészt a Prokofjev-év adott volna aktualitást, másrészt az a körülmény, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Gounod Faustjának bemutatását tervezte, s A tüzes angyal, amelyben szintén megjelenik Mephisto és Faust, izgalmas találkozási pontot jelentett volna a Gounod-operával. Mindez persze koncepciózus évadtervezést feltételez. De hát hol van itt szükség koncepcióra? Egyáltalán kinek van koncepciója ebben az országban? A magyar mentalitásra általában jellemző az emocionális alapokra való helyezkedés. Ez minden területre rányomja a bélyegét, legyen az kultúra, politika vagy egyéni életpálya, s bár sok tekintetben vallhatjuk magunkat európaiaknak, ez a működési szisztéma inkább hasonlít a bazárok kaotikus, mégis önszervező világára, mint arra, amivel az ember nyugatabbra találkozik.
– Nem gondolja, hogy a szocializmus munkamorálja érvényesül a kultúra frontján is? Gondolom, Klemperer idején korántsem így mentek a dolgok az Operaházban.
– Sokszor megtörtént, hogy egy idegen tudott megtermékenyíteni vagy éppen tönkretenni egy belterjességében mozdulni képtelen intézményt. Klemperer személyisége pozitívan hatott. De nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy a művelődési és az oktatási élet, élén az irányító tárcákkal, alapjaiban függött az osztrák–német rendtől, ahol nem magyar módra intézték a kultúra dolgait. A Magyar Királyi Operaház 1884-ben történt létrejöttéig német nyelvű színjátszás volt Budapesten. Megszűntével lazult a hagyományos német precizitás, igényesség, egyszóval a művészi fegyelem, s ez bizonyos tekintetben a mai napig kihat operajátszásunkra. Van a magyar emberben valami rejtélyes belső késztetés: azonnal el akarja dobni az addigit.
– Így hajították ki az ablakon 1945 után az egész polgári kultúrát, aminek máig isszuk a levét.
– Így van. Ebben az országban bevett szokássá vált, hogy amint jön egy új kormány, nyomban lecseréli az egész vezetést; jön egy következő, visszacseréli, s az újabb ismét lecseréli. Fel sem merül, hogy valaki politikai nézeteitől függetlenül is lehet jó szakember. Ahogy figyelem a jövés-menést, azt kell mondanom, hogy ez sajnos mindkét oldalra jellemző. Már-már vicces, hogy a pártrendezvényeken csak párthű művészek lépnek fel. Ennyire nincs átjárás a magyarországi közéletben? Nevetséges és elszomorító, akárcsak a toleranciahiány, a két oldal közötti kommunikálás hiánya.
– Naponta elhangzik: haladunk Európa felé. Mai operajátszásunk mindennek elmondható, csak európainak nem.
– Nehéz művészeti életről beszélni, amikor például a kultúra és a civilizáció védnökének szerepében tetszelgő egyik állam lerohan egy másikat. Erre a tényre reagál az egész világ. A fiatalság is. Mégpedig úgy, hogy lám, semmi sem számít, csak az, le tudom-e támadni a másikat, vagy sem. Ez beszivárog a gondolkodásba, amiként a politikába és a művészetbe is: lerohanom, bedöngölöm, ha sikerül, nyerek, gazdag és sikeres leszek. A kultúra ennél több, de ezt egyre ritkábban lehet észrevenni a szappanoperák között. S hogy az operajátszás miért itt tart Magyarországon? Valljuk be őszintén, ez senkit sem érdekel. Mondjuk, a lakosság töredékét, de hogyan aránylik ez az egészhez? Viszont meg kell néznünk, vajon az a fél-egy százalék mit akar. Mondok egy példát. Bemutattuk pár éve Britten Peter Grimes című darabját, de nem sokan voltak rá kíváncsiak. Nemrég az Operaház tűzte műsorára Zemlinsky A törpe című alkotását és Schönberg Erwartung című darabját. A nézőtér nem telt meg.
– De talán mégsem mondhatjuk, hogy nem érdemes bemutatni ilyeneket is, hiszen most a közönségnevelés hiánya bosszulja meg magát.
– Én sem azt mondom, hogy nem érdemes, pusztán regisztrálom a tényt. Így is vannak, akik kíváncsiak, fogékonyak a modernebb művekre, az új felfogásban készült előadásokra. Nekem is ez ad erőt a munkámhoz.
– Ön szerint mi a teendő?
– Az óvodában, az oktatásban, a művelődési intézményekben, Kodálynál vagy hol kell a nevelést elkezdeni. Én teszem a dolgomat, igyekszem jó és izgalmas darabokat keresni, s megpróbálom őket érdekesen megrendezni. És itt visszakanyarodom a Prokofjev-darabhoz, amelyről azt hittem, hogy fontos, izgalmas mű, a mai néző számára is van mondanivalója, meg tudja ragadni azokat is, akik nem hallgatnak naponta modern zenét. De ezt csak én gondoltam így. Sokkal nagyobb érdeklődésre tarthat számot a vécéillatosítók leárazása, mint egy színházi bemutató. Akik kíváncsiak egy alternatív vagy újító szándékú előadásra, azok sajnos nem tudják fenntartani.
– Baj van az értékteremtés körül is, ha ennyire lemaradtunk.
– Ennek egyik oka a kommunikáció formáinak gyökeres megváltozása. Amennyire sok lehetőséget ad az internet, annyira meg is változtatja azt a kapcsolatteremtő készséget, amely a kulturális élet nélkülözhetetlen része. Egy közös alkotás létrehozásakor még mindig az a legfontosabb, hogy meg tudom-e szólítani a másikat. Ezt a készséget nagyon nehéz a monitor előtt megtanulni. Persze mindig a mérték a kérdés. Az elmagányosodást gyorsítja az az egocentrikus világkép is, amely áthatja mindennapi létezésünket. A karrier szónak mára negatív csengése lett. A művésztársadalom nagy része is inkább lemond az elmélyültebb műhelymunkáról, hiszen az emberek mielőbb profitálni akarnak a tehetségükből. A félelmeim engem is belehajtanak ebbe a mókuskerékbe, de amíg van bennem erő, lázadok, megpróbálok kitörni. Hiába magyaráznám bármelyik növendékemnek, hogy dobja el a mobiltelefont, és ne a fellépéseit egyeztesse, hanem olvasson el tíz verset, a világ másról beszél, és az ember a körülötte levő világnak akar megfelelni.
– Egy művészben kell lennie olyan fokú érzékenységnek, hogy akkor is belássa mindennek a fontosságát, ha a társadalom mást mutat.
– A művész azt produkálja, amit a társadalom megvesz. Ha nincs kereslet egy kortárs zeneszerzőre, akkor vagy éhen hal, vagy áttér valami másra. Csak reménykedni tudok, hogy harminc–negyven év múlva megváltoznak az emberek.
– Mi izgatta annyira Szokolay Sándor operájában, hogy annak idején Szegeden színre vitte, s most az Operaházban újra bemutatja?
– A Vérnásszal müncheni tanulmányaim alatt foglalkoztam először, egy félórás jelenetsort illesztettem össze, majd állítottam színpadra. A szegedi felkérés a Millenárison szervezett, magyar műveket bemutató rendezvénysorozat kapcsán született. Az Operaház tulajdonképpen ezt az előadást hozza most fel, aminek azért is örülök, mert az öt főbb szerepet alakító énekes itt is ugyanaz lesz: Kovács Annamária, Rálik Szilvia, Vajda Júlia, Réti Attila, Vadász Dániel, a karmester pedig Oberfrank Péter. A Vérnász sokat vitatott, mégis az egyik legsikeresebb, legtöbbet játszott huszadik századi magyar opera. Olyan elementáris erő hatja át, amely barbárságával, finomságaival, egyszerre racionális és szürrealista látásmódjával valós fizikai hatást gyakorol a benne szereplőkre éppúgy, mint a közönségre.
– Nemrég mutatkozott be mint az őszi fesztivál új művészeti igazgatója. Eddig a koncepció hiányáról beszéltünk, lám, most itt az alkalom, hogy felmutassa a koncepciót.
– Kicsi a mozgástér, kevés a pénz az őszi fesztiválra. Nem finanszíroz, hanem csak támogat produkciókat, ebben az értelemben nem igazi „létrehozó” fesztivál. A legfontosabb dolgomnak azt tekintem, hogy a fiatalok felé nyissunk, próbáljunk meg új közönséget behozni a fesztivál előadásaira. Olyan repertoárt szeretnénk összeállítani, amely azokat is vonzza, akik azt sem tudják, mi az az őszi fesztivál. Fontosnak tartom, hogy a fesztivál jó hangulatú legyen. Az új művészet nem depresszív világfájdalmat jelent. Jó lenne, ha az ettől való félelem apadna azokban is, akik a kortárs szó hallatán hanyatt-homlok menekülnek.