Nómenklatúra

Minden hithű baloldalinak meghűlt az ereiben a vér, amikor Szili Katalin (nem is annyira mint közjogi méltóság, inkább mint a főszocialista Kovács László helyettese) a Hír Tv stúdiójában kiejtette száján a „nómenklatúra” szót. Hogy attól meg kéne szabadulni. Szodoma és Gomorra! Ha már az elnökhelyettes asszony is nómenklatúrázik, mire számíthat az üvegzseb meséjét kritikátlanul befogadó, a tiszta kezek kormányában feltétel nélkül hívő, lojális választópolgár? Talán az apokalipszis lovasai tudnak úgy dübörögni, mint az a csúf idegen szó a parlament úrnőjének ajkairól.
Szerencsére a kipróbált kommunikációs törzsgárdára a legreménytelenebb helyzetben is bizton lehet számítani. Nézi az ember gyanútlanul a Heti hetest, ahol Farkasházy Tivadar alkalmazott politológus kifejti: a keresetlen közlésével forgószelet kavaró Szili nem nómenklatúrát, hanem klientúrát akart mondani. Farkasházyt az sem zavarja, hogy Szili – akár Edit Piaf – nem bánt meg semmit sem, nem kért bocsánatot, fenntartotta állításait. A professzionális verbálpolitikai kommandók, „spin doctorok” világuralma idején nem ritka, hogy a szóvivő utólag értelmezi, mit is akart mondani tulajdonképpen fésületlenül fogalmazó főnöke – az azonban merőben újszerű jelenség, hogy fogadatlan stiliszták teszik ezt. (Hacsak nincs ilyenkor rendkívüli válságstábértekezlet – de ez már tényleg annyira csúnya összeesküvés-elmélet volna, hogy ezúton ünnepélyesen elhatárolódom tőle.) Mindenesetre Friderikusz Sándor másnap már „mint tudjuk” típusú közkincsként kezelte a Szili-féle feltételezett nyelvbotlást. (Ebből is látszik, hogy igaz a műsor beharangozó szlogenje: „szeptembertől semmi sem változott”.)
Ha a verbális retusálás, utólagos szerecsenmosdatás e kézenfekvő technikája polgárjogot nyer, nemcsak az alapvető kifejezésbeli gondokkal küzdő aktuális miniszterelnök melléfogásait lehet futószalagon semlegesíteni (netán szónoki bravúrokat is kölcsönözve neki az összegyűjtött beszédek díszkiadásában), hanem a közélet, sőt a félmúlt történelmének kozmetikázása előtt is távlatok nyílnak. Ilyen alapon nem kétséges, hogy Kulcsár Attila a Pannonplast-ügy kapcsán nem azt mondta asszisztensének, hogy „ezek hülyék: ki fog jönni a bankfelügyelet”; hanem azt: „ki fog jönni az a hülye bankfelügyelet” – ami, ugyebár, kifejezetten Szász Károly alkalmasságára nézve terhelő adalék. Kovács László rendőri úton tisztázandó minőségű barátnője sem azt mondta a telefonba, hogy „semmi izgalom, kihúzzák a slamasztikából”, hanem hogy „ki a slamasztika izgul a húzás miatt?” – nyilvánvalóan a Szerencsejáték Rt. lottómilliárdjaira s nem az átmosott pénzhalmokra utalva. Medgyessy Péter felszólítása sem úgy értendő, hogy „az ellenzéknek abba kell hagynia a mocskolódást”, hanem úgy, hogy „abba kell hagyni a mocskos ellenzéket”, visszatérve a demokratikus centralizmust diadalra juttató egypártrendszer sikeres, konfliktusmentes árokbetemető modelljéhez. Ugyanígy annak idején Pozsgay Imre nem népfelkelést, hanem népelverést emlegetett; Aczél György három „t”-jének valódi megfejtése pedig minden kétséget kizáróan Tízen Túliak Társasága.
A nómenklatúrával alighanem az a baj, hogy azok mi magunk vagyunk (a Párt), a klientúra meg valaki más. A klientúrába beleférnek kőművestanulókból pénzintézeti ügyvezető igazgatóvá avanzsált üzletemberek meg a saját bankjuktól pitiáner pénzmosási jutalékot kasszírozó, külhoni állampolgárságú vezérigazgatók is. A klientúrának nem feltétlenül van kellő helyismerete (mondhatni: nem ezen a világon él) – azt például nem akarja bevenni az agyam, hogy ha lebuknak, miért automatikusan Bécs felé veszik az irányt; de ha órendszeri nosztalgiából mégis oda, akkor miért kizárólag Hegyeshalmon keresztül, ahol a legnagyobb a rizikója a lekapcsolásnak. A nómenklatúra ezzel szemben bele van ágyazódva az istenadta népbe, hiszen évtizedeken keresztül együtt sírtak és nevettek (a nép főleg sírt, a nómenklatúra főleg nevetett). A nómenklatúra szerves része a társadalomnak, a klientúra pedig idegen test – úgy élősködik rajta (beleértve a nómenklatúrát is: annak is szívja a vérét; igaz, egyúttal ő is táplálja). A klientúra botrány esetén azért áldozható be, mert tagjai csak az érinthetetlen nómenklatúra segédcsapatát képezik: az ő kegyelméből látnak el olyan alapvető funkciókat, mint például a választási pártkasszák közpénzből való illegális feltöltése. Épp ezért a klientúrát időnként le lehet (és kell) cserélni, a nómenklatúra azonban maga az edző, aki a cserét a szükséges pillanatban elhatározza.
Nagy baj akkor van, ha a klientúra és a nómenklatúra szétbogozhatatlanul egymásba szövődik. Ekkor a jogállami intézmények már a felszínen sem működnek, a gazdaság gyengélkedik, a politika válságról válságra szökken, a társadalmi elégedetlenség már-már kezelhetetlen méreteket ölt. Közkeletűen ezt szokták latin-amerikanizálódásnak nevezni. S bár Dél-Amerika a szappanoperák szülőföldje, kérdés, hogy egy végtelenített agit-prop. műsor „spin doctorai” képesek lesznek-e a végtelenségig szótári bűvészmutatványokkal mederben tartani a szennyes tajtékokat…