Rémálom?

Éjszakánként olykor felébredve rémképeket látok. Ilyenkor felülök az ágyamban, és farkasszemet nézek a sötétséggel. Száz és száz kérdés kavarog bennem, de egyikre sem kapok választ. Képek villannak fel emlékezetemben, amelyeket nem tudok feledni. Újra meg újra átélem a döbbenetet.
Mikor is kezdődött? Gyermek voltam, amikor a mama összekötözte két csirke lábát, hogy kiviszi a piacra, és eladja őket, mert kell a pénz sóra, ecetre, cukorra. Én őriztem a küszöbre letett csirkéket, míg a mama öltözött. Néztek rám vádlón, mintha sejtenék, milyen sors vár rájuk. Azóta számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, mi történt volna, ha kioldozom megkötözött lábukat.
Vagy a Pici kutya esete, amelyet szintén gyermekkorom óta cipelek teherként. A szüle panaszkodott, hogy kevés a tojás. Nem tojnak tán a tyúkok? Nagyapa kileste: Pici kutya lopkodta el a fészekből a tojást. Jött érte a sintér. Ültem a gang lépcsőjén, és néztem a halálra ítélt kutyát. Remegett. Nézett rám könyörgőn, kegyelemért esdett, csak én menthettem volna meg a végzetétől, de nem mozdultam. Amikor a sintér rádobta nyakára a hurkot, hogy elvigye, a kapuból még egyszer visszakiáltott valamit. Hallom még most is, de nem értem.
Vagy az öreg Szultán nevű lovunk! Vállamra hajtotta a fejét, amikor bementem hozzá az istállóba markomban a kockacukorral. Beszélgetett velem, felvihogott, aztán prüszkölt, majd dobbantott, a sörényét rázta. A parasztlovak sorsáról panaszkodott nekem, az ostor csípéséről, a nehéz szántásokról.
Leültem elé a jászol szélére, és megértettem szomorúságát, gyengéden markolásztam sörényét, biztató szavakat súgtam a fülébe.
Hányszor megtörtént velem az is, hogy madár repült a közelembe. Csicsergett, forgolódott, mutogatta magát, kitárta előttem kis madáréletét, de én nem tudtam neki válaszolni, csak némán hallgattam. Gondolom, fészekrakó örömeit is elmesélte, szárnyra bocsátott fiókáiról cseverészett.
Gyötrő emlékeim során gyakran arra gondoltam, hogy az emberiség talán már eljutott fejlődésének legmagasabb fokára, de a környezetét még mindig nem ismeri. Távoli bolygókon kutat, az űrben repül, de a mellette ügető ló szavát nem érti, a kutya vonításával nem törődik, és semmibe veszi a madarak csicsergését, pedig több millió éve él velük együtt.
Elszorul olykor a torkom, amikor arra gondolok, hátha ők megértenek bennünket. Csak nem tudnak válaszolni. Más hullámhosszon élnek. Kell hogy legyen valami rendszer a kutyaugatásban is, mást-mást jelenthet egy-egy csikónyerítés, kakaskukorékolás, állatdörmögés, farkcsóválás. És mindezt mi elintézzük egy kézlegyintéssel ahelyett, hogy foglalkoznánk a megfejtéssel.
És a fák! Sosem felejtem el, egy nap kis tanyánk udvarán leheveredtem egy öreg akácfa hűvösébe. S egyszer csak riadtan arra ébredtem, hogy valaki szól hozzám. Felültem, senki nem volt a közelemben. A fa szélben mozgó, táncoló leveleinek árnyéka vibrált testemen, az akác mozgatta vastag karjait, és nyikorgott a törzse.
A fák is élnek: ősszel levetkőznek, és tavasszal újra felöltöznek pompás ruhájukba. Kínálják ágaikat a madaraknak, játszanak a szelekkel, felhők cirógatják őket, szerelmesek vésik a kedves nevét a törzsükbe.
Gyakran gondoltam arra a képtelenségre, mit mondana egy-egy öreg fa, ha meg tudna szólalni. Azaz, ha megértenénk a jelbeszédét. A Városligetben több száz éves fák is élnek, olyanok, amelyek fiatal korukban esetleg Petőfit is látták. Részesei voltak a forradalomnak, aztán a pusztulásnak, a háborúknak. Az oroszok bevonulásának, a kommunisták vörös csillagos május elsejei felvonulásának, Sztálin ércszobra felállításának és ledöntésének.
Miről tudna mesélni egy öreg platán, ha egyszer megszólalna, és mi megértenénk? Vagy ha valaki megfejtené a méhek zümmögését a kaptárakban. A körülöttünk élő világ jobb megértésével talán ömagát is megtalálná az emberiség.
De az is lehet, hogy mindez csak egy öreg, fáradt ember rémálma.