Stipe Mesic két útja Belgrádba

Történelemkönyvbe kívánkozó felvétel, amint Stjepan Mesic horvát elnök ellép a szerbia–montenegrói hadsereg díszszázada előtt Szvetozar Marovicsnak, az államközösség elnökének a kíséretében. Hogy mi ebben a történelmi? Hiszen a fogadtatás olyan volt, amilyen minden külföldi államfőnek kijár. A tiszteletadás azonban Szerbiában és Horvátországban emlékek sorát ébreszti. A délszláv térség újkori történelmének egy szakasza kerekedik ki ezzel. El kellene küldeni a képet Scheveningenbe Milosevicsnek, lám, a dolgok azért lassanként a helyükre kerülnek.

Mesic elnökként távozott Belgrádból 1991-ben. Ő volt a nagy, titói Jugoszlávia utolsó elnöke, s ezt ő maga is hangoztatta egyéves mandátuma elején (amit sokan úgy értelmeztek, mint aki saját országának a felszámolására törekszik). Tehát annak a szövetségi országnak az első és az utolsó vezetője horvát volt. Ellenszenv kísérte annak idején Mesicet, hiszen akkor már a nemzeti gyűlölködés oly erős volt, hogy a gyűlölet hamarosan véres háborúba is torkollott.

Mesic elnökként is tért vissza Belgrádba, immár horvát államfőként. Hogy Mesic két belgrádi tartózkodása alatt mi történt, azt már a történelemkönyvek jegyzik. Volt egy háború, amely tízezrek életét követelte, s hatalmas pusztítást és szenvedést hozott e kis országok lakosságának. Zágráb és Belgrád fagyos kapcsolatai csak most enyhültek meg valamelyest, s ez tette lehetővé az elnöki vizitet.

A látogatás azonban egy szenzációval is szolgált, ami fordulópontként is értelmezhető az Európa felé törekvő két ország kapcsolatában. A két elnök ugyanis országaik nevében kölcsönösen bocsánatot kértek a másik ország polgárain elkövetett gonosztettekért, az okozott fájdalomért, kárért. Mekkora bátorság kellett a bocsánatkérő szavakat kimondani? Mindkét országban még élénken élnek az emlékek, még mindig hat a gyűlöletet szító sokéves propaganda, a sebek még nem gyógyultak be, még mindig munkál a bosszúvágy. Bizonyítja ezt a közvélemény-kutatás eredménye is, amely szerint nem mindenki örül a kölcsönös bocsánatkérésnek, pedig már ilyesmi hangzott el szerbiai, illetve montenegrói részről Csanak, Djukanovics, Szvilanovics szájából. Valakik – mindkét oldalon! – éppenséggel megaláztatásként értelmezik, hogy úgymond az áldozat kért bocsánatot a hóhértól. Másoknak a német–francia megbékélést juttatja eszükbe, s Marovicsban egyenesen Adenauert, Mesicben pedig De Gaulle-t látják. Pedig e két ország nem akar úgy közösködni, sem együtt lépni, mint a németek és a franciák. Arról van szó csupán, hogy mind a zágrábi, mind a belgrádi vezetés e gesztust országa jól felmért érdekeihez igazította. A feszültségektől mentes térség kell a menekültek hazatéréséhez, a gazdasági kapcsolatok helyreállításához és az európai integrációhoz. Hogy a háborúval mit vesztettek, azt már tudják, a további szembehelyezkedéssel pedig nem akarják a következő „háborút” – a jövőért folytatottat – is elveszíteni.