Tegező viszony

Közoktatásunk állandó viták és ideológiai harcok középpontjában áll. Mivel az egész társadalom érintett e kérdésben, gyermekeit figyelve, gyermekkorára emlékezve mindenki gondol-képzel róla valamit. A laikus vélemények mellett megjelenő szakmai érvek és ellenérvek sem teszik világosabbá a képet: lényegét tekintve sikeres-e a magyar oktatási modell, vagy megérett az alapos átalakításra?

Nincs abszolút jó oktatási modell, vélekedik Sáska Géza oktatáskutató. A szegény és írástudatlan Magyarországon a XVIII. században eredményesnek bizonyulhatott a felvilágosult abszolutizmussal érkező állami rendszer a tankötelezettség elrendelésével, amelynek persze voltak szenvedő alanyai is. II. József például erőszakkal iskoláztatta a romákat, a katolikus egyház pedig jelentős teret veszített. A közoktatási rendszer iránya természetéből következően mindig valakiknek kedvező, másoknak viszont rossz lesz, mivel a közoktatás minden időben politikai, nem pedig szakmai kérdés. A szülő úgy közelíti meg: mit kíván, mi a jó az én gyermekemnek? Csakhogy ezt az igényt kizárólag a magánoktatás keretei között lehet kielégíteni, mindenki iskolájában soha. Az ingyenes közszolgáltatás iránt mindenkor nagy a kereslet, éppen ezért igen nagy a vele szembeni elégedetlenség is.
Vajon nem lenne célravezetőbb, ha az oktatás módszertani és nem politikai hatáskörbe tartozna? – kérdeztük az oktatáskutatót. Sáska Géza szerint közügyekben minden értékválasztás politikai kérdés, a megvalósítása pedig szakmai feladat. Nyugodtabb demokráciákban meghúzható a szakmaiság és a politika sokszor könnyen átjárható határa, ám nem célravezető, ha bármely pedagóguscsoport kisajátítja magának a szakmaiság jogcímét, mert azzal kizárja a közoktatásban érintett laikusok érdekeinek és véleményének megjelenését, holott az ingyenes és kötelező közoktatás éppen miattuk és értük van.
A probléma lényegére mutat az is Sáska Géza szerint, hogy a közoktatásügyet nálunk nem közügynek, hanem pedagógiai szakkérdésnek tekintik, s paradox módon ez torlaszolja el a megoldáshoz vezető utat. Az oktatásügy élén a miniszter áll, aki nem a közügyeket intéző államférfiú feladatát látja el, hanem főpedagógusi szerepben lép fel. Gyermeknevelési tanácsokat oszt és intézkedik. Arra a kérdésre, vajon mire vezet, ha egyfajta, szakmai tekintetben vitathatatlan szemléletmódot követendővé tesznek az ország valamennyi iskolája számára, az oktatáskutató egy régi esetet mondott el. Amikor 1948-ban elcsapták a tanügyigazgatást végző utolsó jogászokat is, pedagógusok kerültek a tankerületi igazgatói posztokra. Egyikük, aki korábban elismert tanyasi tanító volt, és jó pedagógiai érzékkel rendszeresen cserélgette az ablak melletti és a tőle távoli padsorokban ülőket, hogy mindegyikük ugyanannyi napfényhez jusson, igazgatóként kötelezővé tette ezt a módszert. Az eredmény elképzelhető.
A közoktatásban, ha nem is a teljes, de a legnagyobb mértékű közbéke akkor következhet be, ha a társadalom nagyobbik hányada legitimálja az országos szintű, az önkormányzati vagy akár az iskolai döntéseket, s ezek helyességét minél kevesebben vitatják. A túl széles körű konszenzus keresése azonban hatékonyságcsökkentő tényező, így meg kellene találni azokat a szereplőket, akik eredményesen és kompromisszumképesen tudják a véleményt formálni és az érdeket is képviselni. Az örökös, mert parttalan társadalmi viták láthatóan nem csökkentik a reformhajlamot.
Mi lehet tehát a megoldás, ha nem vezet eredményre az, hogy a politikai akarat a közoktatásnak csak egyes elemeit próbálja megváltoztatni? Az oktatáskutató szerint van néhány oktatáspolitikai alapkérdés. Milyen szinten kell dönteni arról, hogy mi legyen az iskola célja, mire készítsen fel, merre tartson? Mi legyen a tanagyag? Milyen gyerekek járjanak ebbe vagy abba az iskolába, azaz szelektáljanak-e az iskolák, vagy legyenek egységesek? S végül: ki fizeti ezt az egészet? Ha az alapkérdésekre nincs egyértelmű és legitim válasz, akkor csak összevissza cselekvések sorozata történik. Valójában ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával kísérleteznek az oktatási kormányzatok, és fontos is, hogy ezek a döntések a politikától függjenek, mert csak így akadályozható meg a szakmai-politikai ámokfutás a képviseleti demokráciában.
A közoktatás alapkérdéseiben persze sohasem lehet teljes az egyetértés, hiszen több érdek, felfogás, ideológia él egymás mellett, s ezek természetesen ütköznek egymással. Vegyük csak azt a kérdést, hogy mit tanítsanak az iskolában. Könnyen belátható, hogy az iskolaidő véges, az abban elhelyezhető tananyag azonban végtelen. Tehát nincs helye mindahány, külön-külön értelmes és indokolt tantervváltozatnak. Valamelyiknek tehát ki kell maradnia, vagy – és ez a gyakoribb – beletesznek a tantervbe ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.
Az oktatáskutató szerint az idő beosztásának két feltételét kell megteremteni az eredményes oktatáshoz: egyrészt hogy az ismeretanyag legyen koherens, másrészt hogy megszülessen a politikai egyensúly az egyes tantárgyi területek képviselői között, hiszen nyilvánvaló, hogy ki-ki a maga műveltségfelfogását akarja érvényesíteni a tananyagban. Az oktatás lényegét tekintve ugyanis természetes, hogy itt szinte mindenki missziós tevékenységet folytat. Ennek a missziós tevékenységnek a szabályait és eszközeit kellene megteremteni, és nem bizonyos ismeret- és tevékenységelemek fontosságáról szóló, lezárhatatlan vitákat folytatni.
További kérdés az, mondja Sáska Géza, hogy kinek mi és mennyiben legyen kötelező. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi különbség akkor lesz a legkisebb, ha mindenki ugyanahhoz a műveltséghez jut. Ilyenkor azonban a pedagógus rosszul érzi magát, hiszen nincs beleszólása a tartalomba. És ez általában az értelmiségi szülőknek sem kielégítő, mivel a követelményszintet a népesség átlagára, nem pedig rájuk szokás méretezni. Ha viszont az iskolák külön-külön döntik el a kérdést, soha nem lesz országosan egységes közművelődés, nagy lesz az iskolák közötti különbség, a rendszer erősen szelektív marad. Az egységesség megteremtésére tett kísérletet a Pokorni Zoltán minisztersége idején kidolgozott kerettanterv, de úgy tűnik, hogy csak részleges szakmai legitimációt élvezett, és nem volt meg a társadalmi elfogadottsága. Máskülönben nem tűnt volna el ilyen könnyen.
Vajon hogyan reagál a magyar közoktatás az állandó változásokra? – kérdeztük az oktatáskutatót. Az országos szintű változtatási kezdeményezéseket lehet a legjobban látni, éppen a dolog politikai természetéből adódóan. Voltaképpen pártokhoz kötődő pedagóguscsoportok küzdelmét éljük át. Mindemellett a közoktatási törvény számos eleme 1985 óta lényegében változatlan. Az önkormányzatok határozatai közül csak a közszolgáltatást szűkítő jellegű döntésekről értesülhetünk, az iskolai szinten hozott döntésekről azonban csak igen ritkán, szinte soha. Holott éppen ott zajlanak az érdemi változások. Ez nyilvánvalóan az igazgatási erejét tekintve igen gyenge oktatáspolitikai központ tevékenységére utal.
A szkeptikusok szerint a folyamatos reformok mit sem változtatnak a dolgok megszokott menetén, a központi döntések hatása jelentősen tompulva érkezik el a diákokhoz. Sáska Géza úgy véli, mivel hiányzik az iskolák feletti szakmai, és gyenge a törvényességi felügyelet, az intézmények korlátlan autonómiát élveznek, és tevékenységük csak a pénzügyi feltételektől, illetve a szülői klientúrával fenntartott viszonyuktól függ. Ez pedig nagy baj, mert nem a jog ereje szabályozza a területet. A 2700 iskolafenntartó önkormányzat is éppoly független, mint az iskolák, de az ő sorsukról négyévente legalább lehet dönteni.
Sikeresnek tekinthető-e eredményei alapján a magyar közoktatás? Az oktatáskutató szerint kimondott sikerről beszélhetünk, ha abból a szempontból nézzük, hogy a kilencvenes évek gazdasági nehézségei közepette az ifjakat az oktatás kiterjesztésével az iskolarendszerben tartották, és nem munkanélküliként voltak kénytelenek tengődni. De sikertelennek kell tartanunk, ha a közoktatás tömegesedése előtti korszakhoz mérjük az eredményeket. Most kevesebb gyereket több tanár tanít, valamint megnőtt a közoktatás időtartama és a közszolgáltatás kiterjedtsége: több a program. Összességében azonban csökken az iskolák hatékonysága, növekszik a távolság a városi-községi, az egyházi és a négyéves önkormányzati gimnáziumok között. Az iskolákon belül igen erős az elkülönítés szándéka. Jól körvonalazódik az a társadalmi csoport – pedagógus, fenntartói kör, településtípus –, amelyik jól járt, és persze lehet látni azokat is, akik sokat veszítettek. Drágább lett a fenntartás, csökkent a hatékonyság, az oktatási kormányzatok és az önkormányzatok mozgástere pedig pénzügyi, politikai okok miatt jelentősen szűkült.
Nem használ az iskola tekintélyének, hogy az elmúlt években csökkent a tanárok presztízse. Sáska Géza felidézte, hogy a néptanítás korai időszakában óriási távolság volt a tanító és társadalmi közege között. Akkoriban egy tanító letegezhetetlen volt. Mára viszont ez a különbség megszűnt, letegezhetővé vált a tanár, mert örvendetesen tanultabb lett a nép. Így jobban tudja ellenőrizni, mit mond, hogyan teljesít a pedagógus, noha a laikus nem látja át, milyen terv szerint és milyen hatékonyan dolgozik. Ezt kellene beláttatni a szülőkkel.
A presztízsvesztés folyamatos, különösen a közoktatás alsóbb szakaszaiban. Megfigyelhető, hogy minél távolabb van a képzés a munkaerőpiactól vagy a szelektív felsőoktatástól, annál kisebb a tekintélye, annál inkább kerülik a férfiak az ilyen munkahelyet. Ez történik most a gimnáziumokban is. Ma már hihetetlen, de Trefort Ágoston a XIX. században még arról beszélt, meg kell barátkozni azzal, hogy amerikai mintára az óvodákban nők is tanítsanak. Napjainkban meg az az érdekes, hogy éppen e közvetlen tét nélküli helyen erős a módszertanban jelentkező szakmaiság.
Szükség van-e végeredményben átfogó oktatási reformra? Sáska Géza szerint először ki kellene várni a reformhangulatot. A jog szabályozó ereje azonban csak akkor növekedhet, ha nem túl gyakori a módosítás. Ez a helyzet most éppen nem áll fenn. Ugyanakkor végig kellene gondolni, miért nem elszámoltatható az iskolák tevékenysége, továbbá lehet-e olyan politikai intézményrendszert kiépíteni, amelyik tompítaná a közoktatásban érdekeltek reformdühét, mégsem volna tekintélyelvű.
***
Fokozatok
Tévesen rögzült a köztudatban, hogy az idei tanévben már csak a szülő beleegyezésével utalható évismétlésre az alsós kisdiák. A jogszabály csak jövő szeptembertől lép életbe, s akkortól kötelező az érdemjegyet helyettesítő szöveges értékelés is az alsó tagozatban. Csak jövőre indulhatnak meg a középiskolákban a nyelvi és informatikai előkészítő évfolyamok is. A középiskolásoknak hoz jelentős változást a 2005-ös tanév. Ekkor tartanak először kétszintű érettségit, amely kiváltja a felsőoktatási felvételit. (Már ha az egyetemek és főiskolák is így gondolják majd.) Újdonság, hogy az emelt szintű nyelvi érettségi hatvanszázalékos teljesítése megfelel a középfokú nyelvvizsgának.
Az idén tehát csupán annyi a többség által is érzékelhető újdonság, hogy a felsősök óraszáma heti két és fél órával csökkent.
***
Vezet a szakközép
Másfél millió diák kezdte meg a tanévet az ország 5306 tanintézményében szeptember 1-jén. Valamivel több mint száztízezer az első osztályosok száma, többségük, százezer gyermek az önkormányzati iskolák tanulója. Egyházi iskolába ötezren, alapítványi és magániskolába majd ezren iratkoztak be.
Az első osztályosok számának csökkenését mutatja, hogy a mostani 110 ezerrel szemben az 1995–96-os iskolai évben indult évfolyamból az idén több mint 127 ezren folytatják tanulmányaikat a kilencedik osztályokban. Közülük a legtöbben, 51 ezren szakközépiskolában kezdik a tanévet, 43 és fél ezren választották a gimnáziumot, és 33 ezer a szakiskolások száma.
A gyermeklétszám csökkenését egyelőre főként az óvodák és az általános iskolák érzik meg. A statisztikák szerint 1997 és 2002 között 43 ezerrel csökkenet az általános iskolai tanulók száma, az idén húszezerrel kevesebben tanulnak, mint tavaly. Az általános iskolai tanárok létszáma azonban évek óta szinte változatlan, 98 ezer körül van.
Az önkormányzatok finanszírozási nehézségei miatti iskolaátszervezések háromszáz települést érintenek az országban. Huszonöt–harminc helyen vonnak össze vagy szüntetnek meg oktatási intézményeket. Mégsem lett kevesebb az iskolák száma, sőt hússzal többen csöngettek be. Számos településen ugyanis új alapítványi vagy egyházi iskolában kezdték meg a tanítást.