Tizenkét késszúrás

A Velence Simplon–Orient expressz legenda, the train of the rising sun, maga a sínen guruló huszadik század. Augusztus 31-én Budapestre érkezett, legközelebb hazafelé menet áll meg nálunk, szeptember 8-án délután három és hat között. Aztán megint egy évet kell várni.

A vonatok királya, a királyok vonata – le roi des trains, le train des rois – bevéste magát a világtörténelembe. Vonatrablások, kisiklások, összeütközések; árvíz, hóakadály és földcsuszamlás, bombák kísérték útját, kacagó hölgyek „parfőm-fellegével” borított nagyurak múlatták az időt a bárkocsiban, ki tudja, hányan panaszolták életüket az ablaknak, akár Esti Kornélnak a bolgár kalauz egy éjen át.
„Majd bolgárul csak ezt kiáltottam feléje: Igen. Ez a szó varázserővel hatott. A kalauz megenyhült, földerült, a régi lett. Arcára hálás mosoly suhant. Feszes vigyázzban tisztelgett. Így állt az ablakban, megmerevedve a boldogságtól mindaddig, míg a vonat el nem indult, s ő eltűnt örökre, mindörökre a szemem elől” – írja Kosztolányi. Arra gondolunk, a világ legszebb vonata a kalauzokkal együtt sok titkot magával cipelt, hogy többek között Agatha Christie-nek ihletet s megfelelően bizonyítható gyilkosságot adjon. Az írónő legismertebb regénye Poirot mester talán legbravúrosabb nyomozását eleveníti meg. A felügyelő Szíriából utazik hazafelé a tél kellős közepén, amikor az expressz Jugoszláviában elakad a hófúvásban, s a nagy semmi közepén meggyilkolnak egy amerikai utast. A holttesten tizenkét különféle késszúrást találnak. A gyilkos a hálókocsi tizenhat utasa között keresendő, idegen nem juthat be, a hófúvásban a vonatot sem megközelíteni, sem elhagyni nem lehet. A krimikedvelők szerint a Gyilkosság az Orient expresszen és a belőle készült, Ingrid Bergmantól John Gilgudig egy sor csillagot felvonultató film megtörtént eseten alapszik, a hitetlenek azonban úgy gondolják, mindez csak Agatha fantáziájának szüleménye.
Szent Ferenc napján, 1883. október 4-én az első transzeurópai luxusvonat kigurult a párizsi Gare de l’Estről. A kocsikat gyártó Compaigne Internationale des Wagon-Lits tulajdonosa, a fiatal belga vasútbarát Georges Nagelmackers amerikai mintára honosította meg az öreg kontinensen a „kastélyvonatok” luxusát. Nagelmackers jól helyezkedett, egy amerikai üzletember és a köztudottan fösvény III. Leopold belga király érdeklődését felkeltve annyi pénzt szedett össze, hogy a fent említett társaságot megalapítva végre valóra válthassa álmát: Párizstól a román Giurgiuig utazhatott a világpolgár átszállás nélkül, szállodai kényelembe süppedve, pezsgőt kortyolgatva a bárzongora mellett. A századforduló idején fénykorát élte a vonatozás, 1906-ra elkészült a világ akkori leghosszabb alagútja, a húsz kilométeres Simplon-alagút, ami jelentősen lerövidítette a Párizs–Velence menetidőt. 1921-re az Orient expressz már meghosszabbított útvonalon, Simplon–Orient expressz néven Isztambulig pöfékelt.
Negyvennégyig szárnyalt a kastélyvonat. A húszas–harmincas évekre olyan utasnévsora volt, hogy a korabeli arisztokrácia legfelsőbb rétegének Ki kicsodáját össze lehetett volna állítani belőle. A vasút történetét megíró Peter Herring szerint „az Orienten utazás vonzereje olyan nagy volt, hogy a vonat hat mozifilmben és tizenkilenc regényben szerepelt”, persze az irodalmi alapot a két háború közti aranykor szolgáltatta.
A második világháborúban a tizenhat kocsiból csak négy maradt meg (a többit bombázások pusztították el), a politikai és gazdasági légkör is megváltozott, így a transzeurópai vonat szerencsecsillaga végérvényesen leáldozott.
Az angol meg hervadhatatlan nénje felülnek az expresszre, Graham Greene ülteti fel őket az Utazások a nagynénémmel című regényében. Az ötvenen túli, későn érő Henry, a nem éppen feddhetetlen múltú, ledér Augusta néni és az LSD-re kattanó tizenéves Tooley alakját körülöleli bár az író humora, mégis érezzük a pusztulás szomorúságát: „A török határ után valamely ismeretlen okból egy rozzant, kopott eleganciájú étkezőkocsit csatoltak az expresszvonathoz. (…) Apró csomagokkal súlyosan megrakott vénasszonyok vonultak végig a betonozatlan peronon a III. osztály felé. (…) Tehát ez a híres Orient expressz – jegyezte meg Tooley. – Már ami megmaradt belőle.” Greene könyve kordokumentum a vonat sorsáról. Ez lett hát a kastélyokra emlékeztető pompából, a milliomosokat megcélzó minőségi szolgáltatásból. Az Orientnek befellegzett, 1977 májusában megszüntették.
Jár persze valami légkondis, műanyaggal teletömött suhanó csoda most is Párizs és Bécs között, Orient szlogennel, menetrendszerűen, mi már kimaradunk belőle a Balkánnal együtt, de mit nekünk modern eurocity, ha a híres vonatot is megmentették a pusztulástól. James B. Sherwood fogta magát az Államokból, és a Sotheby’s árverésén megvásárolta az Orient eredeti hálókocsijait, később harmincöt háló-, ülő- és étkezőkocsit felújítva életre keltette a legendát: 1982. május 25-én a Velence Simplon–Orient expressz nosztalgiavonat elindult első útjára Londonból Velencébe.
Ragyognak a tíkfa bútorok, friss kárpit a pamlagokon, a korábbinál is fényűzőbb három étkező-, egy bár-, tizenegy háló- és két szervizkocsi megfelel a mai biztonsági előírásoknak. A tizenhatmillió dolláros felújításnak és az állandó karbantartásnak köszönhetően a VSOE nem vesztett békebeli varázsából, eleganciájából. Greene jegyet válthatna most már a nagynéninek meg a drogos lánynak, kifogásuk nem lehetne.
Esti Kornél, Poirot úr, Henry és Augusta néni után az utóbbi években Nelson Mandelától Björkig, Roman Polanskitól Gregory Peckig és Jean-Michel Jarre-tól Tony Blairig sok szépreményű híresség utazott a Velence Simplonnal.
Minek jössz Pestre – kérdezed a korhű vonattól, de nem utazhatsz rajta, nincs ötezer euród az útra; nem láthatod mindennap, pedig beleszerettél 2003. augusztus 31-én az évszázados legendába.
Miért áll meg egy napra a magyar fővárosban a Velence Simplon–Orient expressz Bizáncba menet? Az igazsághoz tartozik, hogy a néhai transzeurópai vonat már csak évente egyszer teszi meg a Párizs–Isztambul útvonalat, de becsületünkre legyen mondva, mindennél hosszabban időzik Pesten, mert nálunk van az eredeti szerelvény 1912-es gyártású, tíkfával burkolt étkezőkocsija, hadd lássák a fizetőképes utasok. A kocsit még a második világégés után vásárolta meg a gondos magyar állam, egyszerűen azért, mert itthon nem volt már gurítható vagon, ezt meg szanálták, gazdáért kiáltott. Először büféként rongálódott a Közlekedési Múzeum mellett, de most ott áll, egészen összesimul az Orienttel, a francia guruló múzeummal.