Vegyes vágott

A Kapu tizenöt éve nyitva
Frivol, csiklandós dolgokat szoktam írni Magyarország rendszerbeváltás kori, első független lapjába (1988. szeptember), a Kapuba. Van ott egy kopottas bundázatú, öreg, morgó medve, aki még pipázik is. A Brády Zoli. Ha jól emlékszem, a megboldogult körúti Lucullus étterem bokszaiban söröződtünk-borozódtunk össze. (A vécés néni itt utánad jött, ha túl sokáig maradtál a szükséghelyen.)
Brády jóformán szamizdatok közlésével kezdte a lapot, ma már könyveket ad ki, tévésorozatokat készít. Néha persze padlóra kerül anyagilag egy-egy szerzőjének vitriolos tolla miatt, vagyis pervesztesként fizetheti a kártérítést. Feltűnő, hogy szadeszes, miépes egyaránt perli „az értelmiség magyar folyóiratát”, amely a világ magyarságának szinte legteljesebb fóruma. Szeretem Rózsa-Flores Eduardo világban és önmagában való kóborlásait, Grandpierre Attila pontos látomásait, Krausz Tivadar késő lovagkori verseit és prózáját, Siposhegyi Péter iszonyatosan hosszú vezércikkeit. Utóbbinak izenem: nem Tamás írta, hogy „Hiszem, mert lehetetlen”, hanem Tertullianus (Kr. u. 160–230).
Ettől függetlenül én továbbra is olvasom a sörök között e kamaszkorába ért folyamiratot, amely legjobb lapjain olyan, mint amilyennek Arthur Miller szeretette volna látni kora periodikáit: a nemzet beszélget önmagával benne.

A Mosselenben
Nem írok olyan könyvekről, melyeket a piszoár fölött (is) reklámoznak. Pláne, ha a szerző első s véleményem szerint utolsó posztpubi önkielégítése az. Undorból nem lehet írni, kivéve, ha magunktól undorodunk. Magyarul pedig meg kéne tanulni. Na, mindegy.

Szóval a Mosselen (Kagyló) nevű belga sörözőben (nyilván flamand lehet, mert franciául Coquillage volna a neve), a Pannónia és a Katona József utca sarkán esett meg velem eme eset, de mire visszaértem az asztalhoz, N. Laci és S. Pista már a kettős állampolgárság kérdésénél tartott. Pista nem tudta, hogy két hét múlva – szülinapi ajándékul – repül a hitgyűlölők által elfoglalt televízióból, csak azért, mert Magyarországon merészel nemzeti érzelmű lenni. Elképesztő! Hát hol él ez az ember?!
Megvártam, amíg mindenki elmondta a magáét, rendeltem egy kör korsó Leffét (ezüst) Sierra tequilával, és azt mondtam:
Nem attól kéne tartani, hogy kiürül a magyar szállásterület idegenek által megszállt része. Mert az így is, úgy is pusztul. Különösen, ahol kevesebb mint húsz százalék az arányunk a betelepedőkkel szemben. Háborúra gondolni botorság. A kor fegyvere a pénz. Viszsza kell vásárolnunk egykori javainkat. Ciki, de menni fog, ha egy akaraton van a magyar. Ha egyszer nem lesznek határok, mindjárt kiderül, melyik a még mindig legnagyobb közép-európai nép. Inkább magyarok legyenek a bevándorlók, akik ebbe az elöregedett országba költöznek, mint mások. Nekünk a saját vérfrissítésünk karnyújtásnyira van.
Só, citromszelet, tequila:
Csak ez a jó kis petróleumíz el ne hagyjon bennünket!, mondtam, és folytattam: A komenizmusból itt ragadt hamis pénzváltók, eszmekupecok, pénzmosodások, sápszedők szabotálják a szomszédainkkal való tárgyalásokat. Vagy egyszerűen nem hozzák meg a szükséges rendeleteket. Nem attól félnek, hogy ide járnak orvoshoz a véreink! Hanem attól, hogy nyolcvan százalékuk elzavarná őket a halálba, ha meglenne a választójoguk.
Ekkor az asztalhoz lépett T., akiről amellett, hogy báró, annyit tudtam csak, hogy az MDF egyik alapító tagja. Leült, és azt mondta:
Ma mindenkinek a vendége vagyok! Milyen nap van ma?
Vasárnap, mondta N. Laci, a hibairtó.
Az jó, mondta T. Akkor holnap kilépek az MDF-ből.
Már hozták is az étlapokat, melyeken a festői és fenséges étkeket (titokban azt hiszem) Mikes Tamás, az üzletvezető-tulajdonos írja le költői humorral. Nem csoda: régi olvasóm ő.

Ösztönöm díja (4.)
Van egy kaposvári olvasóm, aki óv a taxizástól. Merthogy így elszakadok a tömegektől. Üzenem: nem mindegy, hová megyünk a taxival. Például ha a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának ügyfélszolgálati irodájába megyünk, meglepetések érhetnek.
Hogy miért megyünk oda? Mert a saját nevünkre kell beszerezni a papírokat, hogy nincs tartozásunk a VPOP-val szemben.
Óriási, léghűtéses terem, A.-val mi vagyunk az egyetlen ügyfelek.
A hatalmas adatbázis miatt a számítógép lassan találja meg a nevem. Közben beszélgetünk a kedves, mosolygós századosnővel. Hogy lehet valaki ilyen fiatalon már százados? Megkérdem, és elmondja.
Amikor megtudja, hogy az új regényre kaptam az ösztöndíjat, megvallja, hogy titokban ő is író szeretne lenni. Pontosabban: írni szeretne.
Lopni muszáj, sőt kötelező, mondom. Ha nem lóg ki a lóláb, akkor a miénk az átvétel. Csak a kezdők utánoznak, a profik lopnak. Ha egytől lopsz, az plágium, ha soktól, az tudományos kutatómunka. Aztán pár perc alatt elmondom, amit az egyetemen egy szemeszter alatt szoktam volt. „Kérjük, ne dobja a csikket a vécécsészébe. Mi sem vizelünk az ön hamutartójába!” Maga szerint ezt én találtam ki, vagy úgy találtam?
Csak néz nagy szemekkel.
Az emberek jobban megfizetik, ha szórakoztatják őket, mint ha tanítják. Ezt is loptam, csak elfeledtem már, kitől.
Míg az ajtó előtt várom a taxit, egy szendvicset majszolva, odajön és megkérdezi, hol olvashatja az írásaimat. Megmondom neki.
Ne várjon földöntúli jelre. A mi találkozásunk volt a jel, szólok utána. Hinnie kell magában, ez a titok.