Vihar a Pirani-öbölben

Feléledni, sőt súlyosbodni látszik a vita a Pirani-öböl felosztása körül Horvátország és Szlovénia között. A két ország viszonyát több vitás kérdés is terheli, így például a szlovén területen lévő, de közösen épített és működtetett atomerőmű elmaradt horvátországi áramszolgáltatásai vagy az egykori Ljubljanai Bank horvát betéteseinek kárpótlása. Az utóbbit a szlovén fél a szocialista Jugoszlávia vagyonának elosztásáról szóló végeláthatatlan tárgyalások eredményéhez köti, ami az utódállamok közül nem csak Horvátországnak sérelmes.

Horvátország és Szlovénia egyszerre kiáltották ki a függetlenségüket, és magukra nézve kötelezőnek ismerték el a Badinter Bizottság 1991. június 25-i határozatát, miszerint az egykori jugoszláv tagköztársaságok közötti határ ezzel az aktussal automatikusan államhatárrá válik. Nem is igen tehettek egyebet, hiszen ez volt nemzetközi diplomáciai elismertetésük feltétele. Ám még meg sem száradt rajta a tinta, amikor már fellángolt a határ miatti vita a két ország között. A szárazföldi határ kérdésében a 90-es évek végére többé-kevésbé sikerült megállapodniuk, a tengeri határ körüli nézeteltérés azonban a szlovén nemzetgyűlés 1993-as memorandumával véresen komollyá vált. Szlovénia bejelentette igényét a Horvátországgal közösen birtokolt Pirani-öböl egészére, vagyis – horvát értelmezés szerint – területi követelésekkel lépett fel szomszédja ellen, annak érdekében, hogy „szorgalmi út” helyett „saját tulajdonú”, szuverén kijáratot szerezzen a koperi kikötőnek a nemzetközi vizekre. Szlovénia a továbbiakban is meglehetősen offenzív magatartást tanúsított szomszédjával szemben.

Az indulatok legutóbb 2001 nyarán csaptak a magasba, amikor is a két ország kormányfői, Janez Drnovsek és Ivica Racan megállapodtak, hogy bizonyos előnyökért cserébe Horvátország – az adott terület feletti szuverenitásáról lemondva – egy tengeri folyosót átenged Szlovéniának. Az akkor parafált megállapodástól azonban Zágráb hamar visszalépett, sőt Ivica Racan horvát miniszterelnök talán már megkötése pillanatában tisztában volt vele, lehetetlenség lesz azt hazájában elfogadtatni.

Az átmenetileg elülő vita a közelmúltban azért lángolt fel ismét, mert a Druzsba és az Adria-kőolajvezeték összekapcsolását és közös üzemeltetését célzó nemzetközi konzorcium létrejötte, valamint az adriai halászattal kapcsolatos heveny viták nyomán Horvátország most komolyan fontolgatja, hogy parti vizeit kizárólagos gazdasági övezetté nyilvánítja. Ha erre a lépésre Olaszország is elszánja magát – amire szlovéniai rossz nyelvek szerint Horvátország egyenesen rá akarja beszélni –, szertefoszlanak a szlovén álmok a szuverén tengeri folyosóról, hiszen ezzel már „el is fogy” a víz, nem lesz mit tovább osztani. Horvát részről a tervezett döntést azzal indokolják, hogy a „senki földjének” számító nemzetközi vizek ki vannak téve az úszó „halfeldolgozó gyárak” gátlástalan garázdálkodásának, amelyek minden ökológiai megfontolás nélkül pusztítják a tenger élővilágát, s csak a „holt” vizet hagyják meg a parti országoknak. Szlovéniának – vélik – egyébként sincs alapja megtámadni az esetleges horvát döntést a kizárólagos gazdasági övezetté nyilvánításról, mert arra Horvátországnak az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezménye alapján joga van. Az ebben foglaltak szerint a horvát parti vizek a szárazföldtől, illetve a szigetektől tizenkét mérföldre terjednek. A rossz nyelvek szerint azonban Zágrábot alkalmasint nemcsak ez vezérelte, hanem az a remény is, hogy a kérdéses terület alatt esetleg értékes kőolaj- és földgázmezőre bukkannak.

Szlovéniában meglepő vehemenciával reagáltak a horvát elképzelésre. Konzultációra ugyan, de hazarendelték a zágrábi nagykövetet, az impulzív természetéről ismert Dimitrij Rupel külügyminiszter legott szétküldött néhány tiltakozó és segélykérő levelet olyan fontos helyekre, mint amilyen például Brüsszel, s nyomatékosan figyelmeztette a forrófejű szomszédokat, hogy Ljubljana gátolhatja Horvátország uniós csatlakozási terveit, ha nem térnek jobb belátásra.