Miközben dúlnak a már megszokottá váló ádáz szócsaták a Parlament falai között, a hátországban merőben szokatlan folyamat zajlik. Erről az átalakulásról, amely során szövetséggé formálódik egy ellenzéki párt, viszonylag keveset tudunk. Hol tart például a kulturális tagozat szervezése?
– Jelenleg nyolc tagozat működik, ezek közé tartozik a kulturális, amely a tudománytól a sportig lefedi mindazt, amit hagyományos értelemben kultúrának nevezünk. Ma körülbelül 1800 tagunk van, s létszámunk fokozatosan növekszik. A tagozatban nagyjából azonos számban vannak a régi Fidesz-tagok és az újonnan belépők. A tagozaton belül létrejöttek a szakmai műhelyek, így a neveléstudományi, a művészeti, a közművelődési, a tudományos és a sportszekció. Külön említést érdemel a médiaszekció, amely egy hosszú távú médiastratégia megalkotásával foglalkozik. Napjainkban ismereteik jelentős részét nagyon sokan a médiából szerzik. Megnőtt tehát a média felelőssége a közéletben, ami magával hozza a törvényhozás ez irányú felelősségét is. Ezekben a szekciókban formálódik majd terveink szerint a szövetség választási és a kormányprogramja. Nemcsak egy szűk szakértői csoport alakítja a jövőben a szövetség stratégiai terveit, hanem a Fidesz teljes szellemi háttere részt vesz az intellektuális építőmunkában. A kormányzás igazából véve intellektuális feladat, egy politikai erőnek ezért a kormányzásra intellektuálisan is fel kell készülnie. Ha az intellektuális erő kevés egy kormány mögött, akkor az a kabinet bukásra van ítélve, mint azt a jelenlegi koalíció helyzete is bizonyítja. Közelgő uniós tagságunk pedig hatványozottan veti fel egy nagyon erős nemzeti kulturális program megteremtésének szükségességét. Bármennyire fennkölten hat, úgy gondolom, a legfontosabb feladata ma a nemzeti oldalnak az, hogy a magyar kultúra szövetét olyan erősre szője, amleyik képes a magyarságot megtartani az európai változások közepette.
– Többen úgy vélik a nemzeti oldalon, hogy azért nem kapott a legutóbbi választásokon újabb lehetőséget a jobboldali polgári kormány, mert nem volt meg az ön által említett szilárd bázis, nem volt meg az intellektuális háttér, nem tudta az akkori kormányzat azt sem felépíteni, sem finanszírozni. Mi a biztosíték arra, hogy most másképp lesz?
– Én bizakodó vagyok. Mára a tagozat szervezeti keretei lényegében kiépültek. A kulturális tagozat országos elnöksége aktívan dolgozik, hat megyében megalakult, a többiben novemberben jön létre a tagozat területi tanácsa. Ezzel párhuzamosan megformálódtak a szakmai műhelyek a nevelés területén, a művészeti és a tudományos életben, a médiában és a sportban és éppen ma a közművelődésben. Decemberre mindenütt készen leszünk a szervezőmunkával, és kétezernél több tettre kész ember veti majd bele magát a programalkotásba. Számítunk olyan értelmiségi körök segítségére is, amelyek nem kötődnek szorosan egyetlen politikai párthoz sem, de mégis a nemzeti-keresztény, konzervatív értékrendet képviselik. Magam is hallottam olyan véleményeket az 1998–2002 közötti időszakról, hogy nem támaszkodtunk eléggé az értelmiségi háttérre. Ezt nekem nehéz megítélnem, hiszen én miniszterként belülről éltem át azt az időszakot, és sok értelmiségi társammal való beszélgetésből építettem erre a szellemi bázisra. Szeretnénk most a szövetség intellektuális-kulturális hátterét erősebbé szervezni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni jelenlétünket, szerepvállalásunkat. Világossá kell tennünk, hogy jelentős szellemi, intellektuális erő létezik a nemzeti, konzervatív oldalon. Mindenki, aki ezt – akár közülünk is – lekicsinyli vagy csökkenteni igyekszik, nagy kárt okoz. Kell hogy legyen önbizalmunk. Meg kell mutatnunk, hogy szellemileg és szervezetileg felkészültünk a kormányzásra.
– Nagyon fontos probléma viszont, hogy lesznek-e ezeknek a szakmai műhelyeknek a megnyilatkozáshoz fórumai? Hiszen ha megfigyeljük a baloldali kormány ténykedését, akkor máris látjuk, hogy százmilliós nagyságrendben írtak ki pályázatot hasonló témákban, mint amit ön az imént sorolt. Nyilván nem véletlenül.
– Valóban alapvető fontosságú kérdés, hogy meg tudunk-e jelenni a nyilvánosság előtt. Csak akkor lesz a programból politika, ha az emberek megismerik. Nos, ebben nem állunk jól. Kevés fórum áll a rendelkezésünkre. Nap nap után érzékelem azt, hogy a nemzeti-konzervatív szellemiségű – hangsúlyozom, nem politikáról beszélek! – alkotások, az ilyen értékeket képviselő emberek nem jelennek meg a magyar médiában, mintha nem léteznének. A Szövetségnek van egy alapítványa, amely éppen a kormányzás szellemi, intellektuális hátterének a megteremtését hivatott elősegíteni. Azért jött létre, hogy az adott politikai erőt helyzetbe hozza, hogy segítse a szellemi holdudvar kiépítésében. Remélem, hogy az erre szánt pénzt arra tudjuk fordítani, hogy bemutassuk az eszméinket, gondolatainkat képviselő művészeket, tudósokat s a nemzeti oldalon álló – ma még ismeretlen – nagyszerű embereket, akik alig várják, hogy tehessenek valamit a közös sikerért.
– A Szövetség képviselői jelenleg is ott ülnek a parlamentben. Van-e reális esély arra, hogy mindazt, amiről eddig beszélgettünk, valami módon beleszőjék már a jövő évi költségvetésbe is?
– Nem sok remény van erre. A szociálliberális koalíció beterjesztett egy költségvetést, amely egy sodródó ország képét mutatja. Olyan országét, amelynek nincsenek világos céljai, az egyetlen cél, amely a szemük előtt lebeg, hogy nagyobb botrány nélkül kihúzzák a négy évet. Költségvetésük ezért olyan megszorító intézkedések sorozata, amelyeket minden módon leplezni igyekeznek. Fondorlatos, ami elvesz az emberektől, de ezt építkezésnek igyekszik beállítani. Nem találni benne egyetlen olyan pontot sem, ahol azt érezné az ember, hogy jé, itt akarnak valamit. Ez egy egyenletesen rossz költségvetés. Vegyük például a kultúrával összefüggésbe hozható négy tárca terveit. Ezek közül az oktatási minisztérium költségvetése tragikus. Nehéz lehet Magyar miniszter úrnak ezt növekedésként kommunikálni. Például amikor azt nyilatkozza, hogy a felsőoktatás költségvetése egymilliárd forinttal nő, nem mond igazat. Nézzük csak meg a képviselők kezébe adott dokumentum 400. oldalát! Azt látjuk, hogy 155,2 milliárd forintról 152,9 milliárd forintra csökken. Ezt a 2,6 milliárd forintos csökkenést nevezik ők növekedésnek. A felsőoktatási intézményekben kutatásra szánt összeg egyébként 500 millió forint, ami a teljes magyar felsőoktatásra vetítve nevetséges. A Magyar Tudományos Akadémia természettudományi intézeteinek költségvetése – ha jóindulatúak akarunk lenni – összesen egy százalékkal nő, miközben jóval magasabb lesz az infláció, s az adórendszerben a tudományos kutatásból pénzt vonnak ki. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram például, amelynek költségvetése egy fillérrel sem nő, értelemszerűen kevesebbet költhet reálértéken. Összességében tehát csökken a tudományos kutatás intézményeinek pénze, s nagymértékben csökken a tudományos kutatás pályázati forrásainak költségvetési támogatása. Miközben a minisztérium elköveti azt a csalárdságot, hogy a költségvetésben a felsőoktatási intézmények támogatását 152,9 milliárd forintra csökkenti és előírja nekik, hogy a tavalyi 135 milliárd forintos saját bevétel helyett 2004-ben 155 milliárd forintos saját bevételt produkáljanak. De honnan, kérdezem én, ha szűkítik a forrásokat? Honnan vegyenek plusz 20 milliárd forintot az intézmények, amikor a költségvetés mínusz 2,6 milliárd forintot juttat nekik, a pályázati pénzeket pedig jelentősen csökkentik? Ugyanez a helyzet a közoktatásban azzal a különbséggel, hogy a közoktatásban a hiányt az önkormányzatokra próbálják áthárítani. A közoktatásban a normatívák nem változnak. Ugyanakkor a gyereklétszám csökken, következésképp az önkormányzatok kevesebb pénzt kapnak a létszám után, miközben fenntartási költségeik nőnek. Ugyanazt az épületet kell fűteni drágább energiával, ugyanannyi tanár fizetését kellene kifizetni. A hiányt sehonnan máshonnan nem tudják a fenntartók majd pótolni, csak a dolgozók elbocsátásával.
– Miközben semmire nincs pénz, a minisztérium beindított egy olyan reformfolyamatot, amely gyökeresen zilálja széjjel mindazt, ami még működött a magyar közoktatásban. Már megint politikusnóta zeng az oktatási reform szükségességéről.
– Sajnos a kettő ráadásul egyszerre történik. Tehát akkor vezet be a minisztérium egy korlátok nélküli, szabados oktatáspolitikát, amikor a pénzeket jelentősen csökkenti. Ha valaki ezt a Nemzeti alaptantervnek nevezett írást megnézi, akkor világossá kell előtte válnia, hogy ez nem tanterv, mert nincs benne semmiféle tananyag és követelmény-előírás. Tudom, hogy a miniszter úr rosszul fogadta az erre irányuló kritikákat több fórumon, de mindaz hiányzik ebből a dokumentumból, ami egy oktatáspolitikát nemzeti oktatáspolitikává tesz, ami erősíti a nemzeti identitást. Az iskola hivatása az is, hogy a magyar gyerekeket nemzeti öntudatra nevelje, hogy legyenek büszkék arra, amit elődeik elértek, ők is magyarként akarják szolgálni hazájukat és persze az emberiséget. Ezt nem lenne szabad megspórolni túlterheltségre hivatkozva. Döbbenetes, hogy a terv készítői szerint középiskolában nem kell tudni csak öt Petőfi-verset, de legyen benne az is, amit már általános iskolában tanultak. Az pedig a liberális oktatáspolitika egyik legostobább megnyilvánulása, hogy a tervek szerint egy Móricz-regény részletét kell csak ismerni az érettségin. Melyiket? Az elejét vagy a végét? Mi az, hogy egy regény részletét ismeri valaki?
– Nem érez ebben szándékosságot? Mintha tudatosan értékelnék le mindazt, ami sajátságosan magyar kultúránkban.
– Ebben az a tragikus, visszakanyarodva a nemzeti kulturális stratégiától a költségvetési számokhoz, hogy a magyar kultúra, a magyar oktatás, a magyar tudomány intézményei az uniós csatlakozás időpontjában válhatnak működésképtelenné. Gondoljuk csak végig, hogy Magyarország csatlakozik, részévé válik a kultúra tekintetében is egy szabad kereskedelmi térségnek, miközben a nemzeti intézményeinket szétziláljuk. Európában lesz egy jelentős gazdasági verseny a kulturális piacon is. Ha Magyarország nem tudja az erőforrásait ezen a területen megfelelően összpontosítani, akkor alulmarad, és a magyar szellemi élet néhány év alatt gyakorlatilag szétporlik. Az emberek elmennek külföldre, a magyar tudományos iskolák pedig megszűnnek létezni. Ez az egyik legsúlyosabb közvetlen veszélye a baloldali kormány koncepciótlan politikájának, ami a kultúra területén fogja a leghamarabb megbosszulni magát. Ezért nevezhetjük bátran ezt a kormányt nemzetrontónak.
– Három minisztériumot még nem is említettünk. Mindez jellemző azokra is?
– A gyermek- és ifjúsági minisztérium költségvetése szerintem meglehetősen zagyva, amely megpróbál a legkülönfélébb területekre politikai szempontok szerint pénzt szétosztani, ahelyett hogy a sport támogatására valamiféle koncepciót mutatna fel. Az informatikai minisztérium, amelynek létrehozása véleményem szerint igazából véve szükségtelen volt, tulajdonképpen a számítógépipar támogatására szolgál, amit én azért tartok furcsának, mert teljesen felesleges kiragadni a nemzetgazdaság bármely szektorát ilyen formában. A legjobb helyzetben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának költségvetése van, amelyben, úgy érzem, van néhány olyan pont, ahol sikerült növekedést elérni. De a művészeti intézmények támogatása itt is csökken. Ez a csökkenés azért különösen veszélyes, mert a csatlakozás időpontjában éppen hogy ezeket az intézményeket kellene megerősíteni. Alapjában véve mind a négy tárcánál a koncepciótlanság és a tehetetlenség látszik.
– Mi ennek az oka? Hiszen a kormány hivatalos propagandája kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit ön mond. Akkor miért nem ezt teszik?
– Van egy amerikai mondás: tedd oda a pénzedet, ahol a szád van, vagyis amiről beszélsz, arra költs is. Ez az, ami nem így történik a jelenlegi kormánynál. Ha arról beszélnek, hogy megerősítik a magyar tudományos életet, akkor nyomának kell lennie a költségvetésben is. Magyarország tragédiája, hogy a 2002-ben teljesíthetetlen ígéretekkel hatalomra kerülő pártok kormányozzák. Sokszor felteszem a kérdést: vajon 2002-ben, amikor fűt-fát ígértek, Medgyessy Péter tudta-e, hogy ez nem teljesíthető? Tudta-e azt, hogy azok az ígéretek, amelyeket az önkormányzati választások megnyerése, azaz megint pusztán hatalomtechnikai okokból tartottak be 2002 őszén, gazdaságilag tönkreteszik az országot? Ha igen, akkor tevékenysége politikai kalandorságnak minősíthető. Mára már látszik a kapkodás: hogyan lehet annak az országvesztő politikának, amit a száznapos programokban folytattak, a kárait csökkenteni? Ám nem volt még olyan ország a világtörténelemben, amely azzal húzta volna ki magát a bajból, hogy a tudományra meg a kultúrára fordított öszszegeket visszafogta!
– Ebben a helyzetben fennáll a veszélye annak, hogy – jó kommunista módszerrel – a kultúra kiéheztetett szereplőitől lojalitást és konkrét szavazatokat vásároljanak némi támogatásért cserébe. Ezzel adott esetben egy újabb választást is el lehet dönteni. Tudnak-e ez ellen tenni valamit?
– A nyilvánossághoz kell fordulnunk, és világosan bemutatni a helyzetet a választóknak. Hadd mondjak befejezésképpen egy meglehetősen rémisztő példát. Az oktatási tárca már említett költségvetésében a Közoktatás Modernizálása Közalapítványnak százmillió forintot szánnak. Ez egy olyan alapítvány, amely a közoktatás modernizálására ír ki pályázatot, valamennyi magyar iskola, valamennyi közoktatási intézmény számára. Erre szánnak tehát százmilliót. Közben Magyar Bálint barátjának, Gerő Andrásnak létrehoznak egy alapítványt úgymond Habsburg-kori kutatásokra, ami a magyarországi tudományos életnek egy ezrelékét sem képviseli, és ez az alapítvány 200 millió forintot kap a költségvetésből. Ez világosan mutatja azt, hogy a nemzet egésze szempontjából átgondolatlan, aránytalanságokkal teli, elvtelen költségvetéssel van dolgunk. Az oktatás irányításáért felelős miniszter szakmai és erkölcsi kompetenciája kérdőjeleződik meg, ha rendjénvalónak tartja, hogy a teljes magyar felsőoktatásban 500 millió forintot szánnak kutatásra, miközben 200 milliót juttatnak Gerőnek Habsburg-kori kutatásra.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
