A szent és a diktatúra

Talán semmi sem hozta annyira zavarba a szocializmus éveinek sajtóját, mint azok a hírek, melyek köztünk élő szentekről szóltak. Ilyen ugyanis nem lehetett, a korszerű világszemlélet meghaladta már az életszentséget, a marxizmus klasszikusai sehol sem írtak róla.

Számtalan izgalmas eseményről tájékoztatta olvasóit 1986 májusában a Magyar Szocialista Munkáspárt központi napilapja. Május 26-án a címoldalon részletesen beszámoltak a KISZ kongresszusáról, ahol Hámori Csabát választották meg első titkárnak, majd másnap megtudhattuk, hogy nemzetközi béketalálkozó kezdődött Ungváron. Az izgalmak május 29-én, csütörtökön hágtak tetőpontjukra, ugyanis ekkor derült ki a lap címoldaláról, hogy előző nap megkezdődött a Mongol Népi Forradalmi Párt XIX. kongresszusa. Nagyon vártuk már ezt az eseményt, érthető, hogy a dolog jelentőségére való tekintettel a pártlap nem csupán hírügynökségi beszámolók alapján, hanem helyszíni tudósítója segítségével informálta olvasóit.
Aznap egy kis MTI-hírecske is szerénykedett a többi színes rövid hír között: Nobel-békedíjas apáca látogatása címmel. Igen, Teréz anya 1986. május 26-án Magyarországra látogatott, és két programokban zsúfolt napot töltött nálunk. Az eseményt nem sok újság tudósítója kísérte figyelemmel, de a katolikus közvélemény, azt hiszem, az illegális hírcsatornákon, külföldi rádióadókon keresztül, időben értesült. Előre még az Új Ember sem írhatta meg, hogy Teréz anya Kádár birodalmába utazik, és emlékeim szerint az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy beteheti-e a lábát az országba. Végül a nagy szocialista húzd meg-ereszd meg játék eredményeként, talán egy moszkvai fejbólintás következtében „egyházi intézményeket, gyermek- és szociális otthonokat keresett fel” – ahogyan az egykedvű, ám számtalan hibát tartalmazó korabeli MTI-hírben áll, majd személyesen fogadta őt Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal titkára. Mivel a lapok nem küldtek ki tudósítót, ezért arra sem volt lehetőség, hogy megkérdezzék tőle, miért jött hozzánk.
Miért is? A hivatalos sajtóközlemény szerint Teréz anya Lékai László bíboros meghívására tartózkodott Magyarországon. Az Új Ember mintegy mellékesen megemlítette, hogy a Szeretet Misszionáriusai nevű rendnek Lengyelországban és az NDK-ban is van háza, a szalagcím pedig – „Régóta imádkoztam azért, hogy eljöhessek Magyarországra” – sejteni engedte, hogy a törékeny, szent életű apáca a hazai testi-lelki nyomor enyhítésére szeretett volna segítséget küldeni hozzánk – követői személyében. Teréz anya a bazilikában letérdelt a Szent Jobb előtt, és ezt mondta: „Aranyam, ezüstöm nincsen, de szeretettel adnám nektek nővéreimet.” A diktatúrának nem kellettek, Miklós Imre pártzsargonban megfogalmazott válasza az alázatos kérésre ez volt: nem aktuális.
Azt is mondhatta volna, hogy történelmileg így alakult ki a szocializmus Magyarországon. Nálunk ugyebár nincsen szegénység, nyomor, a párt felszámolt minden ehhez hasonló csökevényt. Mihez kezdene nálunk néhány száris nővér? Csak unatkoznának. Építsék máshol a szocializmust. Három év múlva a keleti blokk összeomlása elsöpörte a pökhendi funkcionáriusokat, és a Missionaries of Charity munkatársai Magyarországon is letelepedhettek.
A magyar közvélemény a hazai sajtótermékekből a szabad világhoz képest csak több évtizedes késéssel értesült Teréz anya munkájáról. Az ötvenes–hatvanas években a legkevésbé sem volt aktuális, hogy valaki emberszámba vesz minden embert, akár még az utcán haldokló nincsteleneket is. Igaz, Teréz anya munkájának híre is csak a hetvenes évek elején ért el a világ csaknem valamennyi pontjára, amikor minden számítás és okoskodás ellenére egyre látványosabb sikereket ért el. Az első híreket egyházi szamizdatokban olvashatta és a külföldi rádióadásokból hallhatta a hazai közvélemény. Ezek a csatornák persze viszonylag kevés emberhez jutottak el. A hazai kommunista sajtót éppúgy nem érdekelte, hogy 1964-ben VI. Pál Indiába látogatván találkozott a Szeretet Misszionáriusainak alapítójával, mint az, hogy Teréz anya 1971. január 6-án megkapta a XXIII. János pápa alapította békedíjat. Aki hozzájutott az Eisenstadtban kiadott Szolgálat határon átcsempészett számaihoz, értesülhetett a díj átvételéről, sőt a rendalapító életútjáról, küldetéséről, különleges karizmájáról is. Az első, Teréz anyáról kiadott, magyar nyelvű könyv 1974-ben jelent meg az eisenstadti Prugg Verlagnál. Malcolm Muggeridge (a fordító Kardos Klára volt) munkája titokban sok plébánia könyvespolcára odakerült, akárcsak a Teréz anyáról megjelent későbbi könyvek is. Magyarországon először 1981-ben jelenhetett meg könyv a rendalapítóról.
A szerzetesközösség pápai jóváhagyásának 25. évfordulóján, 1975-ben már az egész világ ünnepelte a szeretet zsenijét. Az ENSZ élelmezési szervezete, a FAO az 1975-ös Ceres-érmét Teréz anya tiszteletére adta ki; és a rendalapító többek között megkapta az Albert Schweitzer-díjat is. Ez sem keltett különösebb érdeklődést nálunk.
Az 1979. március 1-jén átvett Balzan-békedíj sem, de az októberi Nobel-békedíjról már a szocialista Magyarországon is olvasni lehetett. Legendák keringtek arról, hogy a temérdek pénzt milyen örömmel vitte szegényeinek a nővér, aki a tiszteletére tervezett fényűző ünnepi vacsora helyett is inkább annak árát kérte, hogy azzal is segíteni tudjon a rászorulókon. Teréz anya neve lassanként a nem hívők között is fogalommá vált, és bár leírva viszonylag ritkán olvashattuk a korabeli híradásokban, mégis egyre több tudósításból derült ki egyértelműen, hogy ez a megszállott realista – szent. A legnagyobbak közül való.
Voltaképpen érthető, hogy erről az egész világot átjáró és felrázó felismerésről nemigen adhatott hírt a szocialista Magyarország sajtója, amelyik még a nyolcvanas években is a vallás közeli elsorvadásának lehetőségével számolt. Hogyan is lehetett volna beilleszteni az antiklerikalizmus délibábos tablójába egy eleven szent mosolygó portréját, aki még csak véletlenül sem került összetűzésbe egyházával? Mit is írhattak volna arról a megrázó erőfeszítésről, amely nem puszta szólamként tartotta fontosnak a szenvedés enyhítését? A szocialista hírközlés egyetlen lehetséges, kényszeredett lépése erre a csodára a teljes elhallgatás volt. De Teréz anya munkájának mind jelentősebb nemzetközi visszhangja lassanként e tompa csöndet is megtörte. Néha-néha, legalább rövid hírekben meg kellett említeni a Szeretet Misszionáriusainak sikereit, szólni kellett a munkájukról. Arról, hogy az emberek igazi egyenlősége csak teljes önátadással valósítható meg. A diktatúra még utolsó pillanataiban is elkeseredetten védekezett a létére oly veszedelmes szeretet ellen. De adminisztratív eszközökkel csak a határokat lehet lezárni, az emberek lelkét nem.