Hétfő: napalm

– Amikor egy újságíró megkérdezte, mi a lényege terápiás módszerének, azt mondta, hogy ez egy konfrontatív paradox technika empirikus alapon. A könyvében megmagyarázza ezt a mondatot? – kérdeztem Csernus Imrétől.
– Akkor is megmagyaráztam. Sokáig törtem a fejem, hogy a „kedves uram, ne igyon”, meg az „édes fiam, ne narkózz” miért nem működik. Hát azért, mert ott van az ember mögött a szenvedély, ami a szép dumáknál sokkal erősebb. Én azt mondom, csináld! De az ezzel és ezzel fog járni. Arról szól ez a könyv, hogyan telik egy hetem a Lipóton. De nem csak én szövegelek, az túl durva lenne. Megszakadnak az írásaim, és ott van mellettem két srác, akik elmondják, ami bennük van. Egymásnak felelünk, mindez interaktív folyamat. Iszonyú öntörvényű mind a két ember. Alfonz harmincéves. Tizenhat éves korától heroinfüggő, két éve nagyjából rendben van. Ő szarkasztikus, humoros figura. A másik költőpalánta, Bence, aki mindent agyonintellektualizálna, szóval okoskodik. Ugyanaz a baja mindkettőnek. Mint a legtöbb embernek: hogy hazudik saját magának meg a környezetének. Nem akarja kimondani az érzéseit.
– Mindegyik naphoz alcím tartozik. A hétfőhöz például ez: napalm.
– Odajön egy páciens, akinek függősége van, alkohol, drog, játék vagy szimpla zabálás. Sérült, diffúz személyiségszerkezetű ember. Ha nem borítom be magammal, ha nem kényszerítem őszinteségre, rögtön beindulnak a játszmák. Azokban pedig nincs igazság, tisztelet. És az ember bezárva marad.
– Miért akar az ember bezárva maradni?
– Mert az igazságot fáj kimondani. Brutálisan nehéz kimondani, hogy vesztes vagyok. Hogy menekülök. Jobb letagadni. Ilyen ez a társadalom. Rengeteg a menekülő ember, aki takargatja mindenki előtt, hogy rosszul van. És kompenzál, keres magának valamit, ami átmeneti könnyebbséget ad. Átmegy a társadalom ebbe az angolszász udvariasságba, hogy hoárjú – fájn, tenksz, és közben nem igaz sem a kérdés, sem a válasz. Pedig nem kéne annyira félteni a titkokat. Hiszen nem érdekelnek senkit. Elmondhatja, mi baja, de nem fog meghatni senkit. Mert egymás baját az emberek végképp nem bírják elviselni. Ez a makro- és mikroközösségek csődje. Kortünet. Ezért rengeteg ember egyedül van. Úgynevezett közösségekben is, úgynevezett családokban is. A kábítószerfüggők átlagéletkora rohamosan csökken. Egyre több olyan betegem van, aki alig múlt tízéves. És vesztesek, menekülnek. És a reklámban azt látják: ha gáz van, kapj be egy bogyót, aztán minden megoldódik.
– Ha valaki kimondja az igazságot, megoldódnak a problémái?
– Akkor még nem. De fontos lépést tesz. Ez a könyv az érzések kimondásának könyve. Nemcsak narkósoknak írtam, hanem menő cégvezetőknek, kétkezi dolgozóknak, tisztes családapáknak. Senki sem fog ettől a könyvtől meggyógyulni. Aki beteg, orvosra van szüksége. Ezért a megoldásaimat nem árultam el. De odáig eljuthat bárki, hogy kimondja: baj van. Bambulok a falra, és nem látom magamat. De én egy tükröt akarok akasztani a falra, az orra elé.
– Mit jelent a címe, a Drogma?
– A kötet a beidegződéseinkről szól, a reflexeinkről, s sztereotípiáinkról, a korról, amelyben élünk és az anyagról. Van a végén egy spéci drogszótár, én állítottam össze. Ez bebuktató szótár, a narkósok utálni fognak érte. Arról szól, ha egy drogos kimond egy szót, mit ért rajta. Arról, mennyibe kerül ez és ez a cucc. Hogyan néz ki, és pontosan mivel jár a használata. Arról, ha maga ezt és ezt talál a gyerek táskájában, vagy ha így és így viselkedik buli után, miről kezdjen gondolkozni.