Miután a kiváló magyar közgazdásznak, Nagy Pongrácnak az Akadémia Kiadónál angolul megjelent könyvét „globálisan” észrevették anélkül, hogy azelőtt a szakma idehaza szót ejtett volna róla, lapunkban Akik Magyarországot ellopták címmel ismertettük a rendkívül kedvező visszhangot. Ezt követte Stefka István interjúja Nagy Pongráccal Gazdasági rendszerváltás vezényszóra címmel a Magyar Nemzet szeptember 20-i, szombati számában. A kötetet azután Matolcsy György szemlézte a Heti Válasz október 3-i számában Magyarország elrablása címen.
Csakhogy a nagy karriert befutott angol nyelvű könyvnek, mint kiderült, volt egy magyar „előzménye”, amely, igaz, igencsak korlátozott példányban jelent meg 2001-ben, de egy szálig elfogyott. A kötetet Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája címen adták ki.
Ez az írás ezt a könyvet ismerteti.
Nagy Pongrác a cisztercieknél érettségizett, majd bányászként és mezőgazdasági munkásként dolgozott. Később a kubikosságig „vitte”. Franciaországban volt acélgyári munkás, cseléd, majd szerszámkészítő vasmarós a Renault gyárnál. A pécsi egyetemen államtudományi doktorátust, Párizsban jogi doktorátust szerzett, közgazdasági diplomája pedig a világhírű London School of Economics and Political Science nevű egyetemről való. Közgazdászként dolgozott Párizsban az OECD-nél (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet), észak-amerikai nemzetközi bankoknál, valamint gazdasági tanácsadó volt Zairében a Nemzetközi Valutaalap, majd Libériában az ENSZ megbízásából. Könyvein kívül magyar, francia, angol, amerikai és kanadai szakfolyóiratokban publikált. 1990-ben tért vissza Magyarországra.
Nagy Pongrácot életútja is predesztinálja, hogy témájáról igazi beleérzéssel írjon, hiszen messze nem szobatudós. Nem beszélve arról, hogy a szerző a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot nem csak onnan ismeri, hogy Washingtonban járva elhaladt e nemzetközi szervezetek épületei előtt, mint, sajnos, a magyar közgazdászok szinte mindegyike, akik közül néhányan jutalmul kerültek e nemzetközi intézményekhez jól fizetett állásokba, miután hazájukban nem annyira a nemzeti érdekek védelmét, hanem ezen intézmények kiszolgálását tekintették legfőbb feladatuknak. Nagy Pongrác ugyanis ezen épületen belül tárgyalt e szervezetek tisztségviselőivel.
A szakzsargontól gondosan megtisztított, érthető mondatokból álló, tankönyvnek is kiváló kötet minden szakkifejezésnek eltérő betűtípussal megadja jelentését.
A 346 oldalas tanulmány rendkívül egyszerű tézise: a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérésre a történelemben nem volt példa. Vagyis a magyar gazdaság vezetőinek olyasvalamit kellett végrehajtani, amire sem előzmény, sem recept nem volt. A vezetőknek tehát a magyar gazdaságot olyan rendszerre kellett átállítaniuk, amit igazából nem ismertek. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen végzett közgazdászok ugyanis a kapitalizmusról jószerével csak azt tanulták, hogy az miért rossz. Amiért e közgazdászok nem hibáztathatók. De az már elementáris hiba volt, hogy a vezetők fogyatékosságuk tudatában külföldi tanácsadók helyett a Nemzetközi Valutaalaphoz fordultak, amelynek emberei a parancsgazdaságot nem ismerték, de saját intézményeik érdekeit annál inkább. A magyar gazdaságot így a rendszerváltástól kezdve 1998 márciusáig a Nemzetközi Valutaalap irányította annak ellenére, hogy már 1991-ben is látható volt a washingtoni intézmény direktívái nyomán a gazdaság fellépő, katasztrofális romlása.
Nagy Pongrác szerint a helyzetet nem igazán segítette, hogy a szakmailag alulképzett itthoni közgazdászok vitája minden számadatot nélkülöző hablaty volt, nem pedig adatokra támaszkodó érvek felvonultatása. Ehhez járultak még a Nyugat irányában megnyilvánuló éppen olyan vak és ostoba illúziók, mint amilyeneket ugyanezek a közgazdászok korábban a Szovjetunióról hangoztattak.
Szinte kín kiválasztani példákat a könyvből. Egyrészt minden sora arról szól, hogy miként adták el fejünk felett az országot a rendszerváltást követő kormányok, másrészt Nagy minden fejezete detektívregényszerűen izgalmas. De ragadjuk ki a kormányzati adósságpolitikáról szóló részt, amelyben Hárshegyi Frigyes MNB-alelnöktől és Surányi György Nemzeti Bank-elnöktől vett idézetek sora mutatja, milyen terjedelmű és milyen vastag ködbe burkoltak bennünket. „Aki következmények nélküli adósságmérséklésről, -elengedésről ábrándozik, és ezt komolyan gondolja, az a magyar nép ellensége, nemzetietlen”, mondta 1994-ben az a Hárshegyi Frigyes, akinek máskor épp oly „gyakran” jutott eszébe a „nemzet” és a „nemzeti érdek”, mint Surányinak, aki 1995-ben azt írta, hogy „adósságkönnyítést kérni nem lenne erkölcsös dolog, hiszen Magyarország lakossága sokkal jobb anyagi helyzetben van, mint azoké az országoké, akik adósságkönnyítést kértek és kaptak”.
Egyáltalában nem így volt, állítja Nagy, de ellentétben Hárshegyivel és Surányival, ő számokkal érvel. És veri vissza szintén számadatokkal az „elveszítjük a hitelképességünket”, „visszariasztjuk a működő tőkét”, valamint az olyan meséket, amelyek azt akarták elhitetni, hogy az adósságelengedés, illetőleg -könnyítés lengyel példája követhetetlen lett volna. A Nemzetközi Valutaalap itteni drukkerei (hogy udvariasak legyünk a kifejezéssel) annak idején mindent bevetettek. Hogy mi „túl kicsi ország vagyunk”, holott Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Jordánia és Uruguay még kisebb, mégis részesültek adósságelengedésben és -könnyítésben, érvel Nagy; hogy „elveszítjük a valutaalap támogatását”, holott az a 73 ország, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 ország sem veszítette el ezt a támogatást, amelyiknek a bankok leírás, vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az adósságát. De voltunk mi „kényszerpályán” és elhangzott, hogy az adósságelengedés kérésével „elmulasztottuk a soha vissza nem térő alkalmat” és hogy „az adósságot fizetni kell, még ha tönkre is megy belé az ország”, jelentette ki Botos Kata pénzügyminisztériumi államtitkár korában, 1991-ben. De voltak, akik azt hangoztatták – mint Bod Péter Ákos az MNB elnökeként –, hogy a magyar gazdaságra nehezedő adósságteher egyre csökken és így adósságkönnyítésre nincs szükség. Ami természetesen éppen úgy nem volt igaz, mint ahogyan az sem, hogy Nagy Pongrác könyvének második kiadására ne lenne szükség azonnal.
origo.hu
Súlyos hibákat tártak fel a Flórián téri hídon, jól halad a felújítás
