Ausztria máig nem feledi a múltat. A lázadó, folyton forrongó, borzasztóan lenézett magyarok sosem voltak a szemükben nagyra tartva. Mindig piszkos kis perifériának látták Bécsből Magyarországot, amely azért persze jól fial, van itt elég birka, amely alig várja, hogy lenyírják a gyapját évről évre, őfelsége dicsőségére. De a pénzt azért Ausztriában költik el, mert senki sem vágyik a magyar barbárok közé. Majd világégések és tragédiák sora következett, Ausztria ma is gőgösen fennhordja az orrát, cégei pedig igyekeznek lenyírni a birkákat. Csak már nem olyan könnyű a feladat, a magyarok ugyanis ma már nemet tudnak mondani. Ami persze hallatlan a bécsi szalonokban ülő elit számára.

A Strabag pontosan úgy járt el, mint az elődök, a szerződésben foglaltakat nem úgy végezte el, ahogy elvárták tőle, majd jogászkodással próbálja elintézni, hogy ne is kelljen pótolni a hiányosságokat. Az útépítők számára Magyarország csak egy térkép. A nemet mondó, feltételeket támasztó magyarok egyáltalán nem segítenek a cégnek, így olyan magyar kell nekik, aki mindig igent mond, örül annak, hogy a nagyon erkölcsös és gazdag vállalkozók szánnak rá egy kis időt. Vagyis elemi érdeke a Strabagnak és hasonszőrű bandájának, hogy a simulékony, liberális, tökéletesen szolgalelkű és elvekkel nem rendelkező Magyar Péter legyen az ország vezetője. Mert neki tényleg elég néhány pénzdarab, és máris siet feladni a szuverenitás kisebb-nagyobb szeletkéit. A Tisza a régi stílust viszi, hajbókol a nagy és erős nyugatiak­nak, és valóban szégyelli saját népét. Ő is perifériának tekinti Magyarországot, irtózik Szabolcs-Szatmár-Beregtől, ahol az utat kellene most kijavítani. Igazi jó ügynöke a fejlett és fennhéjázó nyugatiaknak.

Ezt a viszonyrendszert és gondolkodásmódot kellene felülvizsgálni. Magyarország nem rosszabb senkinél, aki pedig arra vállalkozna, hogy irányítsa, annak mindig a szíve közepén kell hogy legyen ez a nemzet. Nem lehet rangsorokat felállítani, mert az első hely ki van bérelve. Ez az alapvetés, ebből nem szabad engedni. Orbán Viktor irányításával másfél évtized alatt elértük azt, hogy a magyarokat már nem veszik félvállról, a lenézés mellett megjelent a meglepett tisztelet. Mert igenis lehet így is politizálni, hogy új utakra lépünk és kitartunk az álláspontunk mellett. Ausztria önmaga bűvöletében nem veszi észre, hogy évek óta a demokrácia minden elvével ellentétesen a pártok maguk döntik el, ki a „jó” párt és ki a „rossz”. Az emberek véleménye nem számít. A liberális mindig jó, a baloldali – akár szélsőséges – erő mindig szalonképes. A jobboldali mindig gyanús, így előveszik a tűzfalmegoldást, és kizárják maguk közül azt a pártot, amely a legerősebb és le akarja bontani a fél évszázados, borzasz­tóan korrupt politikai hálózatot. A liberális elit nem adja olcsón a bőrét. A tortát nem akarják újraszeletelni, főleg úgy, hogy a Szabadságpártot az osztrák elit gyűlöli. Hogy az emberek rájuk szavaznak, az teljesen mellékes számukra.