Másodrendűekként Izraelben

Az Izraelben élő orosz ajkú közösség a nem zsidókkal egyetemben túl sokat szenvedett a Szovjetunióban ahhoz, hogy jó évtized után visszakívánkozzon szülőföldjére. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a Szentföldön megtalálták volna számításaikat, hiszen lényégében másodrendű polgárokként élnek Izraelben.

Natasa négy éve nem látta szeretett szülővárosát, Szentpétervárt, vagy ahogy ő emlegeti, Leningrádot. Így aztán elérzékenyülve hallgatja Győr és Budapest között élménybeszámolómat a város 300 éves jubileumi rendezvényeiről. Tíz perc alatt kiderül, hogy a kétségtelen nehézségek ellenére sem hagyta volna el soha a hazáját, ha a gyerekek nem ragadnak le Izraelben. Natasáék csak jót akartak, amikor Tányát és Szergejt 13, illetve 14 éves korukban elengedték otthonról. Az Izrael állam által kínált ösztöndíj vonzó volt, a gyerekek el is végezték már az egyetemet. A szülők mégis csalódottak. Árad a panasz. Úgy vélik, a rózsaszín álmokat kergető fiatalokat hatalmas ígéretekkel csalogatja alijára, bevándorlásra a zsidó állam, átneveli őket, aztán munkát már nem ad nekik, a milliós orosz ajkú közösség nagy részével egyetemben másodrendű polgárokként tengetik az életüket Izraelben. Hiába képzettek, a mindent eldöntő kapcsolatok nélkül a karrierlehetőségeik behatároltak. Az „őslakosok” nem engednek a köreikbe senkit. A még a Szovjetunióban diplomát szerzettek kilátásai még roszszabbak. Hiába a pozícióban levőknél sokszor kétszer-háromszor nagyobb tudás, nem a média túlzása, hogy a professzorok gyakran utcát söpörnek. Természetesen Natasa sem a szakmájában dolgozik, tanárokra nincs szükség, de láthatóan örül, hogy egyáltalán van valamilyen munkája. Az árak ugyanis egyre csak nőnek.
Az orosz ajkú közösséget a hátrányos megkülönböztetés érzése frusztrálja, bezárkózik, sok tekintetben önmaga által is lezárva így az érvényesülés útjait. A többség úgy érzi, érdekeiket az orosz pártok sem nagyon védik. Nem igazán komoly tényezők a politikai életben. Az ebbe a közösségbe későn, csupán a 90-es évek végén bekerült Natasát az itteni oroszok is meglepték. Úgy érezte, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. A nagyrészt a 80-as években, s a 90-es évek elején alijázók ugyanis szerinte mentalitásukban, érdeklődésükben lényegében leragadtak a Szovjetuniónál, miközben Oroszország már rég túllépett ezen a koron.
Natasa még láthatóan sokáig sorolná panaszait, észreveszi azonban lánya meg-megvillanó tekintetét. Tányát érezhetően csak jólneveltsége tartja vissza, a legszívesebben félbeszakítaná őszintén kitárulkozó anyja elégedetlenkedését. Látva ezt Natasa, végezetül elmondja, azzal szokta áltatni magát, hogy a szentpétervári lakást, a visszatérés lehetőségét azért nem adták fel.
Akadnak azonban olyan oroszok is, akiknek a tudását elismerik Izraelben. Így a nyugati lapokban több beszámoló is megjelent azokról a mesterlövészekről, az afganisztáni és a csecsen háborúk veteránjairól, akik az izraeli hadsereg speciális egységeiben szolgálnak. Az Izvesztyija azonnal utánajárt a „palesztinai orosz front” történetének, s hamar kiderült, hogy ez sem igazi sikersztori. Néhány orosz ajkú mesterlövész ugyan valóban szolgál a fronton, akiket az önkéntesekből felállított „Alija zászlóaljból” verbuváltak. Az egység két évvel ezelőtt alakult, amikor egy főképp oroszok által látogatott tel-avivi diszkónál történt öngyilkos merényletben többtucatnyian meghaltak. Válaszul az orosz közösség főként volt deszantosokból 800 fős önkéntes önvédelmi alakulatot állított fel. A kiszolgált veteránok örültek egymás társaságának. No meg annak, hogy kamatoztathatják a tudásukat, ráadásul családjaik védelmében. A területi alapon felépülő „Alija zászlóalj” azonban szép lassan elsorvadt. Ma már lényegében csak szombatonként adnak járőrszolgálatot a palesztin területeken lévő tisztán orosz faluban, Ofrában. Az izraeli hadsereg ugyanis egyre kevésbé tart igényt az önkéntes veteránok szolgálataira. Kezdetben még üdvözölték az önkéntesek jelentkezését, egy jeruzsálemi katonai bázison még esküt is tehettek, aztán úgy gondolták, maguk is elbánnak az ellenséggel. Az önvédelmi egység így a biztonságáról manapság egyáltalán nem híres Izraelben is szép lassan feleslegessé válik.
A legszomorúbb azonban mégis az, hogy ezt a közösséget immár régi hazájában sem fogadják tárt karokkal. Az ellenérzésekről árulkodik a Moszkovszkije Novosztyi közelgő választások kapcsán a tulai körzetben készített riportja. Ide- számítják majd az Izraelben élő mintegy 100 ezernyi orosz állampolgár leadható szavazatát. Szó, ami szó, a helyiek nem is titkolták, szívesen cseréltek volna a szentpéterváriakkal, akiket a 110 hondurasi és nicaraguai orosz voksa gazdagít majd, de még a 30 ezernyi tartósan Kazahsztánban élő honfitársat sem bánták volna. A kommunista többségű tulai körzetben a többség biztos abban, hogy a vidék problémáit nem értő izraeli oroszok legfeljebb a hozzájuk inkább közel álló oligarchák érdekeit szolgálják, s azért ide osztották be őket, hogy megtörjék Zjuganovék uralkodását. Megoldásként azt javasolják a választási bizottságnak, hogy a szép lassan kiürülő birobidzsáni zsidó autonóm körzethez csapják az „izraeli voksokat”, ahol így legalább zsidó szavazat is lenne.