Röhej

Ismeretlen okból örökké nevetgél a magyar pénzügyminiszter. Nevetgél, ha beszédet mond, ha kollégáival társalog, ha beszáll a liftbe, ha kilép a forgóajtón, ha parolázik a szalutáló kormányőrrel. Mindig és mindenkor nevet. Legutóbb az országházi főlépcsőház skarlát szőnyegén örvendezett a derűs kis ember, jobb kezével valami papírlapot vagy borítékfélét lobogtatott a szemköztiek felé, talán megkapta a tartalékos behívót, esetleg a tüdőszűrőtől értesítették, hogy negatív a lelete.
Homlokegyenest más a hangulatuk a pénzügyminiszter hatósugarán belüli regionális kollégáknak, gondolok itt például az önkormányzatoknál dolgozó közalkalmazottakra, köztisztviselőkre, akik közül nagyjából ötvenezret fognak kirúgni hamarosan a nevetgélő emberke elképzelései alapján. László Csaba szenvedélyes szózatában persze arról beszélt, hogy a jövő évi költségvetés „az építést támogatja, az európai uniós csatlakozást szolgálja, és mindazokat a jóléti reformokat, amelyeket a kormány elkezdett”. Valami százötvenmilliárd forinttal több forrást emlegetett a vidám miniszter jövőre (ebből lesznek útjaink, autópályáink), arról viszont nem értesítette a nemzetet László szaktárs, hogy hol ered ez a bizonyos forrás… László Csaba helyében én leszűkíteném a nevetgélésre szánt óráimat. Ha annyira kell, hát majd otthon, a négy fal között.