Svájc saját magát őrzi

Voralbergből, Ausztria legnyugatibb és egyben leggazdagabb régiójából tartunk Svájcba. Hogy sógoraink a helvét köztársaság tőszomszédságában élnek a legjobban, azt nemcsak a golfpályák, a full extrás BMW-k, a Mercedesek és Porschék, továbbá a luxusáruházak no és a Beverly Hills-i villákra emlékeztető lakóházak illusztrálják, hanem az is, hogy „házon belül” e kis tartományt már inkább Svájchoz sorolják maguk az osztrákok is, mintsem Ausztriához. Való igaz: az Alpok egyik érintetlen része ez a dúsgazdag környék. Fel sem tűnne, hogy hol az államhatár, ha ezt nem jeleznék minduntalan közúti táblák.
Hohenemsnél lépjük át Ausztriát. Azaz csak lépnénk, mert a svájci határőrnek igazi „keleti csemege” a magyar rendszám. – Mit hoztak? Cigarettát vagy alkoholt? – kérdi tőlünk a hatóság mogorva embere, majd int: tessék csak kiszállni az autóból! Alaposan körbenéz bennünket, hiszen ki tudja, miféle emberek ezek a magyarok, majd elkéri az útlevelünket, és a számítógépes nyilvántartásban ellenőrzi, hogy körözött személyekkel van-e dolga. A jelek szerint nem vagyunk regisztrált bűnözők, ezért a határőr nagylelkűen megengedi a feleségemnek, hogy megvásárolja az éves autópálya-matricát (Svájcban egyébként csak ilyen van), nekem viszont továbbra is a kis határállomás épületénél kell strázsálnom. Most következik ugyanis – fejtegeti az egyenruhás svájci német dialektusban – a személygépkocsink, illetve a benne lévő csomagok átvizsgálása. Fel sem ocsúdok – elvégre nem 1983-at, hanem 2003-at írunk, sőt jövőre az Európai Unió teljes jogú tagja lesz hazánk –, az ügybuzgó svájci már viszi is a bőröndöket az átvilágító cellába. Miután nem talál bennük csak hegymászó bakancsot és túrafelszerelést, a többi pakk következik. A hűtőtáska, a hátizsák, majd a fehérneműs szatyor. Német precizitással, vagyis alaposan folyik a kutakodás, a művelet végére pedig a Volskwagenünk marad. Pechjére sem a kesztyűtartóban, sem a lábpedál alatt (!), de még a pótkerékben sincs elrejtve cigaretta vagy alkohol. Kényszerűen elbúcsúzik tehát a határőr. Mi pedig fellélegzünk: ha másodosztályú polgárként is, de végre szabad az út előttünk.
Grüezi!, azaz Isten hozta Svájcban! – olvassuk az első hirdetőtáblán. A svájciak, noha sokan tartják őket ridegnek és nagyképűnek, amúgy kedélyes emberek. Aki viszont rögtön barátságot, melegséget, esetleg magyaros bratyizást s egy sör vagy egy pohár bor elfogyasztása után pertut vár tőlük, annak persze rémálom a helvét köztársaság. Őszintén megvallom, ha nem tudnám, hogy 1956-ban Svájc igazi gavallér módjára tizenötezer magyarnak nyújtott politikai menedékjogot, továbbá a hidegháború idején is honfitársaink ezreinek egzisztenciát, majd állampolgárságot, minduntalan az az érzés kísértene ebben a kis alpesi országban, hogy turistaként is szegénynek és megtűrtnek számítok… Tell Vilmos földje ugyanis meglehetősen zárt és drága övezete Európának. Miként az igazi „switzer” tartja: Svájc nem átjáróház. Ez pedig szó szerint is igaz, hiszen az Európai Unió által körbezárt ország határainál mindenütt kisebb-nagyobb határállomások, őrségek biztosítják a teljes, fizikai értelemben vett szeparáltságot.
A pressziók ellenére Svájc azonban sokkal több, mint sznob állam. Szinte minden megtalálható itt, ezen a dunántúlnyi nagyságú országban, ami az öreg kontinensre jellemző. Varázslatos, égbeszökő hegyekkel büszkélkedő alpesi tájak, kristálytiszta vizű tavak és patakok, érintetlen középkori városok, régi várak és kastélyok, modern üzemek, na és több száz esztendő kulturális hagyatéka. Svájc lakosai négy különböző nyelven beszélnek – franciául, németül, olaszul és rétorománul –, gazdaságának gerincét pedig a magas fokon feldolgozott, értékes iparcikkek, precíziós műszerek és az órák jelentik. S noha az alpesi köztársaság élelmiszer-szükségletének fele már importból származik, a svájci csokit és sajtot a világ minden táján ismerik.
Svájc igazi különlegességét azonban legendás semlegessége, megbízható bankjai, a tradíciók iránti elkötelezettsége és a világban kifejtett karitatív tevékenysége adják. No és a jólét. Utóbbi jelei mindenütt, még a legutolsó faluban is szemmel láthatók. Svájcban az üzletek csak minőségi áruktól roskadoznak, borsos árat kérnek a szolgáltatásokért, az utcákat állandóan takarítják, így még a nagyobb lélekszámú városok is patika tisztaságúak. Az infrastruktúráról annyit, hogy összesen 1100 kilométer hosszúságú autópálya és gyorsforgalmi út szeli át keresztül-kasul a valamivel több mint negyvenezer négyzetkilométernyi területű konföderációt.
Meglepő, hogy egyes szakmáknak nincs hivatalos „árfolyamuk”. Vagyis, nem lehet pontosan tudni, mennyit keres egy tanárnő Zürichben, egy mérnök Bernben, egy orvos Luzernben vagy éppenséggel egy asztalos Genfben. Ez a kérdés tudniillik a magánszférába tartozik – Svájcban legalábbis. Annyi azonban bizonyos, hogy a jövedelmek Európa-szerte itt a legmagasabbak.
Évek óta aktuálpolitikai téma, hogy a helvét köztársaság csatlakozzon-e az Európai Unióhoz, vagy továbbra is fehér folt maradjon Európa szívében. Miközben a berni parlament kisebb-nagyobb lépéseket tesz az ügyben, vagyis tárgyal és feltételeket támaszt az unió fővárosában, a helybéliek – elsősorban a német ajkú kantonok „nyomására” – rendre nemet mondanak az EU-ra.
Sőt, a friss közvélemény-kutatások alapján a svájciak továbbra sem akarnak Brüsszel felé közeledni.
Marad tehát minden a régiben. Svájc továbbra is zárva tartja a kapuit. És őrzi saját magát – a hivatalos Európától.