Tony Curtis Magyarországon

Unalmas, szürke, érdektelen és elmaradott – egy felmérés szerint ezekkel a jelzőkkel illették Magyarországot azok a külföldiek, akik egyáltalán valamit is tudnak hazánkról. Állítólag ezen felmérés hatására agyalták ki a hazai turizmus irányítói, hogy Tony Curtis színrelépése majd egy csapásra megváltoztathatja a rólunk kialakult képet.
Mi magyarok tehát nem vagyunk szórakoztatók, s külföldi szemszögből úgy tűnik, inkognitóban élünk. Pedig – ha alaposan belegondolunk – nem ez a helyzet. Sőt, voltaképpen érthetetlen, hogy miért fizetnek ki egyesek – magyar pénzben számolva – százezreket, milliókat egzotikus utakra, amikor a legnagyobb különbségeket csak Magyarországon lehet felfedezni.
Hiszen miközben Budapesten százmilliókért árulnak már lakóingatlanokat, addig Békésben, Szabolcsban és Borsodban 20-30 ezer forintból élnek családok ezrei. S amíg a nyugat-magyarországi lakosok Ausztriába járnak vásárolni, sőt már tanulni is, jó, ha a nyíregyházi gagyipiac kínálatára futja a keleti végeken élőknek. S valószínűleg nem vigasz a Szeged környéki pályakezdő diplomások számára, hogy zalai társaik – szemben velük – már jól fizető szlovén állások közül válogathatnak. Ha pedig két nagyobb közösség mindennapjaira vagyunk kíváncsiak, akkor vizsgáljuk csak meg Keszthely és Ózd problémáit; a balatoni város feltehetőleg a jövő évi fejlesztéseire koncentrál, a borsodi település viszont a létfenntartás kínos gondjaival szembesül. De vehetjük még példának okáért a környezetvédelmet is. Buda előkelőbb részein már szelektív a hulladékgyűjtés, ám az ország 2900 pontján – vagyis csaknem minden településen – tiltott szemétlerakók üzemelnek. S még valami: a parlagfű őshazája ugyan Amerika, de a legtöbb belőle, fura módon, itt van. Ott már hanyatt esnek, ha a pollenkoncentráció eléri a 300 db/légköbmétert, nálunk meg se kottyan, ha túllépjük az ezret.
Mi, magyarok, valóban unalmasok és szürkék volnánk? Ugyan-ugyan. A 2002-es parlamenti választások óta nincs boldogabb ország nálunk. Az emberek félelem nélkül élhetnek, nem úgy, mint a vészterhes orbáni diktatúra idején. A Pa-Dö-Dő így nyugodtan ünnepelheti fennállásának tizenötödik évfordulóját, Vágó István nyugati mintára készült recept alapján bagatellizálhatja el a nyolcvanas évekről készült show-műsorában az előző rendszer bűneit, s immár kisimult arccal várhatja Geszti Péter is a busás kormányzati megrendeléseket. Eközben pedig a magyarországi sztárvilág mindenesei – hozzávetőleg negyven ember – egyik csatornáról a másikra, a közszolgálatiból a kereskedelmibe (!) vándorolva viccelődnek, poénkodnak a jelenlegi ellenzéken, a polgári kormányon és természetesen Orbán Viktoron.
De komolyra fordítva a szót, mitől mosolyogjon a magyar? A jóléti rendszerváltozásnak hazudott folyamat hatásaitól? A megszorító intézkedésektől, az áfa, a telekáfa, az új adónemek kivetésétől, a felpörgetett inflációtól, netán a stagnáló, egyébként magas munkanélküliségtől? A padlóra küldött önkormányzatok helyzetétől? Az 50 ezer forintos fizetéstől, a 30 ezer forintos nyugdíjtól? Vagy attól, hogy az MSZMP régi káderei viszik be az országot az unióba?
De sebaj, itt van nekünk a szandálos, rövidgatyás, cowboykalapos Tony Curtis, akinek filmjei révén állítólag majd megváltozik a Magyarországról kialakított, meglehetősen negatív kép. Lehet, hogy a reklám hatására Amerikában, Európában vagy Ausztráliában elismerően csettintenek majd, ha hazánk neve szóba kerül. Lehet. Mi viszont továbbra is itt fogunk élni. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban úgy fest, hogy továbbra is csak inkognitóban.